*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69738 ***

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

A VÉN GAZEMBER

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

HETEDIK KÖTET

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS
BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.

A VÉN GAZEMBER

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

MINDEN JOG FENNTARTVA

Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.

A báró Inokay-családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott
öreg úr, ezer ránczczal az arczán. Mikor én gyerek voltam, még élt s
minthogy az én édes atyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg
Gézát, per «koma» szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta
mögött soha se nevezte máskép apámuram, mint «az a vén tolvaj», vagy «a
vén gazember».

Maga a földesúri familia, Inokayék, akik a nagy kastélyban laktak,
hasonlóképen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a
vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a
helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehénből is
kilopta a borjút. Az erdőből eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom
áron adta el a zsidónak, miután ezért illendő «rebachot» alkudott ki
magának, együtt trafikált a bérlőkkel, a felesekkel. Szóval, olyan
szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta
figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét:

– Ugyan miért nem néznek jobban a körmére?

De a báróné, egy beteges, törékeny teremtés, aki mindig fejfájásról
panaszkodott, csak a vállát vonogatta, fáradtan, unottan:

– Oly régen van már az uram családjánál, hogy sokat el kell neki nézni;
az apja, öregapja, sőt a szépapja is már az Inokay báróknál szolgált,
úgyszólván összeforrt a családdal, az uram nem jó néven venné, ha
áskálódnám ellene.

A báró barátai (ámbár igazabban csak kártyázó czimborái voltak) szintén
szóba hozták néhányszor:

– Te, Gottfried, vezet-e ez a te tiszted valami számadásokat, könyveket?

Inokayt ugyanis Gottfriednek hívták, emlékezetül arra az ősére, aki a
keresztes hadjáratokban Bouillon Gottfried zászlaja alatt harczolt.

Inokay elgondolkozott.

– Lehet, hogy vezet.

– Sok furcsát beszélnek az emberek. Nem szoktál beléjük nézni?

– Az emberekbe?

– Nem. A könyvekbe.

– Tudom, hogy csal a vén gazember, – felelte az oligarcha-ivadék –
ennélfogva undorodom beléjök nézni.

– Nagy könnyelműség, kedvesem. El kellene őt csapnod brevi manu!

– Minek már arra a rövid időre? – felelte a báró álmatagon.

Ebből aztán meg azt sem lehetett tudni, mire érti a rövid időt. Arra-e,
hogy Borly már hetven éves aggastyán, tehát már nem lop sokáig, vagy
arra, hogy már úgy is rövid az az időszak, amíg neki valamije lesz. Mit
érne, ha megtoldhatná is egy csipetnyi idővel? Nem érdemes, hogy e miatt
fáraszsza magát.

Valóban, ezt az utóbbit is lehetett érteni, mert Inokay Gottfried a tönk
szélén állott, mindössze a sulyoki birtoka volt meg, az is megterhelve
apadt a végromlás teljes bizonyosságával.

Hej, hol vannak a régi nagy uradalmak? Drégely vára, Szanda vára,
Végles, Korpona, mérföldnyi búzaföldek, hatalmas erdőségek tele vaddal,
malmok, korcsmák, hidak, melyeken vámot szedtek s a tömérdek jobbágy,
mely nekik dolgozott s kikkel, ha fegyverbe öltöztették, vígan lehetett
elszedni a másét.

Lecsaptak a váraikból rablókalandokra, hogy a kis vagyonokat magukhoz
szedjék a kúriákból, összetörve pályákat, szíveket és életeket. Az
embernek szinte a háta borzong, ha az egykori oligarchákra gondol. Pedig
talán nincs is értelme, hogy fázik az emlékükre. Meglehet, szükségesek
voltak, a természet rendje szerint, mint ahogy megvannak a tengerben a
czápák, akik az apróbb halakat felfalják. A nagy tengerparti városok,
mióta a czápák ritkábbak lettek, már szinte arról tanácskoznak, miképen
lehetne a város közelében _házi czápát_ tartani, mint tisztasági
faktort, aki fölegye a beesett mindenféle emberi és állati testeket és
hulladékokat, melyek a tengert elpiszkítják. Egy czápa olyan szükséges
rossz a tengerben, mint egy kormányzó a szárazföldön.

Hasztalan a hosszú harcz a Balassák, Bacsók, Bebekek és Inokayakkal.
Pedig hány emberöltő pusztult bele! Országgyűlések, bölcsek és tudósok
századokig csinálták az institutiókat az oligarchák és rablók ellen.
Kommasszálták az erdőket és újra felosztották, hogy némi aequilibrum
támadjon, a sokból elvettek és a kicsihez hozzáadták, körülbástyázták a
tulajdon szentségét paragrafusokkal, úrrá tették a bírót a legkisebb és
a legnagyobb fölé; lassan-lassan haladt a világ és távolodott az
oligarcháktól és rablólovagoktól. Hogy az úton járó kereskedőktől el ne
szedhessék útközben a készpénzt, kitalálták a váltót. A váltóból
sarjadzott ki a hitel modern formáiban s annak mindenféle szövevényei és
finomságai fejlődtek fokozatosan, és mikor már azt hitte volna a
társadalom, hogy az oligarchák letűntek, századok óta alusznak a
várromok alatti kriptákban, egyszerre megint szembe találja őket,
csakhogy nem pánczélruhákban, sisakosan, de redingot-kabátban
pénzintézetek élén, ahonnan lecsapnak a kis vagyonokra, mint elődeik.
Csak a forma változott – maguk az oligarchák megvannak. A világ haladása
mindössze egy kis optikai csalódás.

Az örök változás elmélete érvényesült. Az emberek porából fű nő, a fűvet
megeszi a bárány, a bárányt megint megeszi az ember (a pápuák legfeljebb
közvetlenebbül csinálják), a régi oligarchákat is az uj oligarchák
falták fel, csak a csontokat hagyták meg az olyanfajta embereknek, mint
Borly kasznár.

Különben originális apró emberke volt a kasznár, tele bibircsókkal kerek
képén, mely a vérbőségtől úgyszólván lilaszínbe játszott. Kegyetlen és
savanyú, legalább látszólag, ami nem is csoda, mert nagy
megpróbáltatások érték. A felesége korán meghalt, mind a két fiát
eltemette embernyi korban s csak az egyik, Géza után maradt két unokája:
László és István. Ezeknek élt, nyilván ezeknek gyüjtött, de ezeket se
szerette, el volt fásulva a világ iránt.

Vagy hogy bolond volt, mert arra is mutatkoztak jelek. Mikor uj tornyot
építettek a sulyokiak és gyüjtöttek rá, Borly nem adott rá egy árva
garast sem, pedig a legszegényebb özvegyasszony is részt vett annak
építésében a maga filléreivel. Hát azt mondaná az ember erre, hogy
fösvény, azért nem adott, de viszont egy külön házikót építtetett a
kertje végében beteg kutyák menhelyéül, ahol ő maga gyógyította a
környék beteg, sánta kutyáit, drága orvosságokat hordogatva sebeikre s ő
ingyen foglalatoskodék azokkal.

Egyszer valaki szemére is vetette, hogy a toronyra nem adakozott,
Istennek nem adott semmit, holott az ebeknek hajlékot épített.

– Istennek az ő háza – felelé az istentelen – az egész világ, neki nincs
is szüksége házra, még kevésbbé arra, hogy én adjak neki valamit, sőt én
várok tőle, ő adjon nekem (no iszen, csak azt lesse a vén imposztor). A
torony a papoké s én a papoknak nem adok semmit, elég fundácziójuk van s
elég sok embert elbolondítanak úgy is, de a beteg kutyákra senki se vet
gondot, pedig azok hű állatok, megérdemlik a gyámolítást.

Mesélik azonban, hogy ennek rejtélyes oka volt. Hiszen nem lehet a
babonában hinni, de az emberek száját se lehet befogni. Szörnyű dolgot
mesélnek. Gyurcsányi Pál, Kiriáky Józsefné, Varga Istók élő emberek s
látták Lucza napján éjfélkor, mikor egy csomó kutya csörtetett elő a
temetőből s megmarta a Galandánét, s hogy az egyik lompos farkú kutya
maga a kasznár volt. És ahogy ez a kisérteties hír bejárta a környékbeli
fonókat, azóta többen megfigyelték, hogy valahányszor a kasznár elutazik
Pestre (vagy hogy ez csak ürügy), akkor mindig megjelenik vagy itt
Sulyokon, vagy a szomszéd községekben egy-egy idegen kutya, akinek a
tekintetében (dícsértessék a Jézus Krisztus!) fölismerhető a gonosz
kasznár. Semmi se bizonyosabb, suttogják, mint hogy a kasznár nem megy
Pestre, de valahogy kutyává vedlik át (és ekkor van ő a maga helyén)
máskor aztán hosszú ideig megint ember, de csak nézzék meg jól
kegyelmetek, van valami az arczában, a homlokában, a szemeiben a
kutyából.

A két Borly-árva velem diákoskodott Rimaszombatban. Egy osztályba
jártak, mert ikrek voltak, csinos fiúcskák, valóságos két Adonisz; még
most is élénken emlékszem csattanó piros orczáikra, sugár alakjukra.

Testben szinte a felösmerhetetlenségig hasonlítottak, míg szellemi
tulajdonokban nagyon is elütöttek egymástól. Laczi első eminens volt,
István hátul faragta a padot, vásott «durae capacitatis puer» volt,
akinek tölcsérrel se lehetett volna a fejébe valami nagy okosságot
önteni, egész nap pigézett, vagy gombozott, vagy verekedett, míg
ellenben a gyors felfogású Laczkó a múzsákkal és az auctorokkal
társalgott s bámulat tárgya volt lelki ékességei miatt. Kevélyen
mondogatták a professzorok:

– Borly Lászlóról vegyetek példát. Micsoda ember lesz abból! Egy kis
Deák Ferencz a maga nemében már most is.

De mennyire összeomlanak a legtudósabb emberek egész sokaságának
megjegyzései és jóslatai egyetlen egy embernek egyetlen egy ostoba
bogarával szemben, annak kiáltó jele volt Borly kasznár úr elhatározása,
hogy t. i. Laczkót kiveszi az iskolából és lakatosnak adja, míg ellenben
Pistát tovább nevelteti papnak.

A professzor urak szörnyűködtek s valóságosan megrohanták az öreget.

– Hát van önnek lelke, kasznár úr, hogy ezt a jeles ifjút erőszakkal
kitépi a tudományok kertjéből és a másikat hagyja itt, akinek ahhoz
semmi hivatása?

– Hm, – felelt az öreg – a lakatossághoz sok ész kell, tehát azért adom
az okosabbat lakatosnak, versenyeznie kell egy városnak valamennyi
lakatosával úgy az árúk készítésében, mint azoknak eladásában, míg
ellenben a papnak csak eklézsiához kell jutnia, a többi mind magától
megy. Isten az ügyetlen szolgáit se csapja el.

Bárhogy erőlködtek, nem sikerült eltéríteni tervétől, állhatatos maradt.
Neki – úgymond – nem telik két fiút iskoláztatni, hát azt taníttatja
tovább, amelyik nagyobb szamár. Punktum.

Persze szapulták e miatt is a környéken:

– A vén gazember tönkre teszi azt a geniális gyereket. Igazi daemoni
lélek. Örül a szíve, ha valami rosszat tehet. Még a saját unokáját se
kíméli. Szégyen, gyalázat. Sőt hülyeség. Összelopkod az unokáinak egy
nagy vagyont s aztán lakatosnak adja az egyiket, a derekabbat. Megeheti
aztán a hagyatékot. Minek egy lakatosnak a nagy vagyon?

Ami magát a Laczi gyereket illeti, neki tetszett az uj mesterség.
Tanulni vágyó lelke nem kereste a megtanulni valókban a különbségeket;
arra még nem volt elég érett. Sőt különb dolognak tartotta, ha valaki
egy csutorát ki tudott esztergályozni, mintha valaki egy szép verset
komponált meg vagy egy szép kriát. A lakatosmesterség titkai érdekelték,
izgatták fantáziáját.

Még ezt az utolsó vakáczióját otthon töltötte a nagyapai háznál, de már
nem oly vidáman, mint tavaly vagy harmadéve, mikor még az urasági park,
tavával, kuglizójával, bújócskáival nem volt eltiltott paradicsom, mikor
még együtt játszottak ők ketten és a kis Pál báró, meg a Mária baronesz.
Kergették a lepkéket, csónakáztak a tavon, horgásztak a Sulyok vizében,
kiszedték a fészkeket a magas fákról.

Egyszer harmadéve a kis Mari (mert nagy ördög volt a kis Mária) olyan
magasra mászott föl galyról-galyra egy fészekért, hogy mikor a magasból
letekintett, szédület fogta el és zsibbadás. Görcsösen kapaszkodott meg
a felső ágban, olyan volt ott rózsaszín szoknyácskájában, hátára
lecsúszott szalmakalapjával, mintha egy nagy virágja nyílt volna ki a
fának. Csakhogy a virág reszketett és sírva fakadt.

– Jaj, nem tudok többé lemenni. Nem merek. Apa, mama, ne hagyjatok!

Pál báró (akkor tizenhárom éves volt) elképedve futott a kastély felé a
szülékért. Borly Pista segítségért kiabált, Laczi azonban egyenesen
utána mászott, mint a mókus s mire a kastélyból előszaladtak a szolgák
és cselédbeliek dunyhákkal, lepedőkkel, létrákkal, már akkorra fenn volt
a legtetején.

– Kapaszkodjék a nyakamba baroneszka, én majd leviszem.

A kis lány átfogta a nyakát, odatapadt hozzá szorosan.

– Az egyik kezemmel fogom a lábacskáját; ne féljen semmit.

– No, már nem félek. Jó lesz így?

– Jó.

Már nevetett is hozzá; ilyen a leányszem; mosoly lakik benne a könyek
alatt is.

Denique lehozta a fáról szerencsésen, mire a báró megdícsérte a fiút és
megveregette a vállát.

– Boszorkányos Varga János, ezt nem hagyhatjuk jutalom nélkül. Válaszsz,
mit akarsz inkább? Egy baraczkot a fejed búbjára, vagy egy
flóbert-puskát?

– Se az egyiket, se a másikat – felelte a fiú a verejtéket törülve a
homlokáról.

– Hanem?

– Hanem adjon a bárókisasszony egy csókot! – követelte bátran.

Az oligarchák ivadékának tetszett a szó, elnevette magát, pedig ritka
volt a mosoly penészszínű, bágyadt arczán.

– Ohó, te paniperda! Hát már te regényeket olvasol? A várkisasszony egy
csókot ad az életét megmentő lovagnak, amit az térdenállva vesz át. Nos,
ugorj oda Miczi és csókold meg a leventét…

Miczi fülig pirult, aztán elpityeredett.

– Hát nem akarod megcsókolni?

– Mert ha előre megcsókolnám, aztán nem venne feleségül, – mentegetőzött
a kis lány – úgy járnék, mint Rozália tante az orosz ezredessel.

– Ostoba liba vagy! – förmedt rá haragosan a báró. – Kitől hallottad ezt
a sületlenséget?

– A madame beszélte.

– Takarodj a szobádba! – parancsolta szigorú hangon.

A báró mérges volt és nagy patáliát csapott a bárónéval (született
Münster grófnővel) és a franczia gouvernante-tal, hogy a kis Mária
elhanyagolt nevelésű, akinek lelkét holmi illetlen és pikáns pletykákkal
már eleve közönségessé teszik. A madame visszafeleselt, amiből éles
jelenet támadt. A báró menten el akarta csapni a madame-ot a háztól, a
madame is rögtön el akarta hagyni a házat, de minthogy a fizetése több
évről bent volt az uraságnál és hirtelen kifizetni nem tudta, minden a
régiben maradt, bebizonyosodván ujra és ujra, hogy a hitvány anyagiság,
a pénz, sokszor elnyomja a lelkek finomságának érvényesülését.

Annyi mégis történt, hogy a kis Máriának ezentúl nem lehetett olyan
szabadon elkalandoznia fivérével és a kasznár-fiúkkal; egyedül szedték a
réteken a magvast, üldözték a kenderáztatókban a békákat és molesztálták
csúzlijukból a falubeli kutyákat. (Látná csak a kasznár, lenne, tudom,
ne mulass.)

A báró különben tökéletes nagyúr volt. Az ő szava okmányszámba ment,
mint a királyé s a legközelebbi napok egyikén, mikor Pestre ment
(gyakran vonzotta oda a Nemzeti Kaszinó), egy flóbert-puskát hozott
kasznár Laczinak, át is küldte az inasával, mihelyt megérkezett, de az
inas visszahozta.

– No, mi az? Nem volt a fiú otthon?

– De otthon volt, hanem azt mondja, ő mást kért, a puska nem kell neki.
Hogy amit mondott, megmondta.

– Itt van, – nevetett a báró gúnyosan, egyenest a madame felé tekintve –
a kisasszony egy csókkal tartozik és a követelő fél nem enged. (Aztán az
inashoz fordult.) Vidd vissza a puskát, a másik fiúnak.

A flóbert-puskát tehát Borly Pista kapta, amely esemény, ha a sulyoki
verebek rendes történelmet vezetnének, véres betűkkel lenne felírva a
verébannaleseken, így azonban nyomtalanul zajlott le, ha csak azt nem
veszszük, hogy Pista azóta nagy háládatosságot érzett a bárói család
iránt, szolgálatkész volt és elnéző, valóságos meghunyászkodással
engedte birkózás közben, hogy a vézna Pál báró földhöz verje. Úgyszólván
lefeküdt neki, a puskáért.

Az öreg kasznár, aki a keritésen át látta a Pista szolgai
önmegtagadását, körülbelül ilyenfélét dörmögött magában:

– Nem, ez nem való mesterségre. A mesterembernek vissza kell ütni az
öklével, mert különben nem becsülik meg a társai. Ez a nagyurak közé
való, enged nekik, ilyet szeretnek, püspök lesz.

Talán ez adta neki az első impulzust, hogy Pistát taníttassa és a
Lacziból faragjon lakatost, amely mesterséget azért szerette, mert a
megboldogult apósa után, aki lakatos volt, mind megmaradtak a
szerszámok, elrakta szépen ládákban a padlásra. Itt meg a szerszámok
adtak impulzust. De mindegy is, akár a lakatos van meg előbb és csak
azután szerez szerszámokat, vagy a szerszámok vannak meg előbb és csak
azután neveltetik hozzájok a lakatos.

Az öreg kasznár ezt a tervét még csak érlelte az a kis epizód, hogy a
piskóta-dongájú kis báró, vérszemet kapván a Pista feletti hatalmaskodás
által (mert a hatalmaskodást csak egyszer kell megkóstolni, hogy
rászokjék az ember: roppant jó íze van), a Laczi gyerekkel is olyan
fölényesen akart elbánni, mire az úgy elagyabugyálta rövidesen, hogy a
kis báró vért köpött egy pár napig.

Az öreg báró éktelen dühbe jött s első perczben korbácscsal kereste a
kasznár Laczit, úgy hogy az elszaladt az erdőbe és ott a csősznél húzta
meg magát egy pár napig. Azontúl is kerülnie kellett a kastélyt, mert a
báró megmondta nyiltan Borlynak:

– Az unokájának pedig mondja meg, hogy ne mutatkozzék többé a szemem
előtt, mert ki nem kerüli a pofont.

Az utolsó vakáczióban tehát már a tájékára se ment Laczkó a kastélynak,
– ahol egy csókkal tartoznak neki és egy pofonnal.

Pedig veszedelmes várandóság volt együtt a kettő. Nehéz a mérleget
megcsinálni róla. A «követel» rovatba kell-e tenni, – vagy a
«tartozik»-ba az egyiket? Majdnem elepedett a csókért (semmi sem
makacsabb a gyerekszerelemnél) és minden vére felforrt a pofon
gondolatára (semmi sem érzékenyebb, mint a kamasz-büszkeség). Pedig nem
juthatott eszébe az egyik a másik nélkül. Mintha egy pajkos dzsin
kivenné a szívét s folyton mártogatná felváltva mézbe, marólúgba.

Szerette volna, ha találkozik Marival, úgy, mint azelőtt, minden este
kiszínezte ágyában azt a jelenetet, ha be találna állni másnapra, de a
baroneszka is kurta kapiczányra volt most fogva, gyorsan kezdett fölfelé
nyúlni, a tavalyi szoknyácskán mind ki kellett ereszteni a hajtásokat s
megjött a lánygyerekek első halálos ellensége: a «Nem illik»; többé már
nem lehetett künn kószálni a réteken és a faluban, az urasági parkban
ellenben Laczinak volt koczkáztatott vállalat mutatkozni.

Így mult el az utolsó vakáczió is anélkül, hogy valami történt volna. A
végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgát. Ő maga
pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt
behajtani a másikat.

Szent Mihály-napkor mindennek vége lett. («Csak még egy napig lehetnék
itthon» – sóhajtozott Laczi.) A borjúbőrös ládát föltették a kocsira s
azzal upre pupos bevitte a nagyapa a városba, egyenest a
templom-utczába, Disznósy Mihály uramhoz, akinek a czégtáblája egy
alacsony sárga házacskán volt kiakasztva, egy akkora kulcsot ábrázolván,
aminővel talán csak Szent Péter nyitogatja az ég óriás kapuit.

A mester éppen künn szipákolt a boltajtóban, hosszú megyszárát lelógatva
s kezeit zöld posztó köténye alá dugva, miközben hangosan beszélt, a
felhőket nézegetve, mintha azokkal disputálna.

Mivelhogy háttal volt fordulva, nem vette észre Borly kasznárt és
unokáját, akik a piaczon hagyván a szekerüket, gyalogosan közeledének.

– Adj isten jó napot, Disznósy Mihály uram, – köszöntött rá Borly. – Úgy
látszik, önmagával beszélget kegyelmed?

Disznósy uram megrezzent, hátra fordult, de egy csöpp meglepetést se
árult el.

– Hát azt teszem, – felelte – mert szeretek becsületes emberrel
beszélgetni, aki tovább nem adja, amit mondok. Fogadj isten azonban.

– Elhoztam a fiút, Disznósy uram.

Lopva bandzsalított rá a mester, majd így szólt az ő szokásos finom
módján, mert igen finom beszédű vala a neve végett. Meg akarta mutatni a
világnak, hogyha Disznósy is, azért nem disznó.

– Szívemből épülök látásának körülményein és mikéntjén.

– Neveljen belőle embert – tette hozzá a kasznár.

– Magától nő a fa görbére vagy egyenesre – jegyzé meg Disznósy uram és
kivette az egyik kezét a köténye alól, hogy a kasznáréba tegye.

Mire lemozdult a boltajtóbul s előre ereszté a vendéget, mondván:

– Falak között vagyon a komoly megbeszéléseknek a barázdája, hogy a mag
át ne guruljon a szomszédba.

Beléptek a boltba, hol senki sem volt s hol száz meg száz lakat és
kilincs fénylett az üvegrámák alatt. A belső helyiségekből, hová egy
ajtó nyílt, kalapácsolás, fűrészelés, nyiszálás zaja hallatszott be.

A kasznárnak egy kis támlanélküli széket gurított a gazda, mialatt még
egyszer végigmustrálta a gyereket a tekintetével, aztán megnyomogatta a
vállpereczeit:

– Hogy hívnak?

– Borly Lászlónak.

– Rossz név, – mondotta elégedetlenül – nem lakatosnak való. Miska,
Gyurka a lakatosoknak való név. László nevű lakatost az öregapám se
ösmert, talán nem is lehetséges, de azért meg lehet próbálni.

– Reménylem, áll a multkori szavunk – törte meg a csöndet a nagyapa.

– Nem szoktam a kötelet elrágni – felelte a lakatos gőgösen.

– Úgy állapodtunk meg, hogy a fiút kitanítja a mesterségre.

– No, no – bólintott fejével a mester.

– De már azt nem szeretném, hogy a fiúval mégis úgy bánjon, mint más
inasokkal szokás, hogy az öreg legények megüssék, fülét megczibálják,
mert a fiú igen önérzetes és ki nem állná.

Az öreg Disznósy kétkedve csóválta szőrös, idomtalan fejét, melyen rajta
volt a mongoltipus.

– Hogy ki nem állná? Kiállja azt mindenki. Nem láttam még én soha
lakatos-inasból cserepet. De legyen úgy, ahogy a nemzetes úr mondja.

– Hát abban állapodtunk meg, ugyebár, hogy a gyerek kosztját én fizetem
fél huszasával naponként, de ebben benne van háromszor hetenként a
pecsenye és a tanítás is, mert semmi munkát nem köteles végezni, amit az
inasok szoktak, csak olyant, ami a mesterséggel jár.

– Szóval, hogy egy Esterházy herczeget tartok itt a műhelyben – egészíté
ki a mester keserűen.

– Ebben maradunk.

– No, no – bólintott ismét a lakatos.

– A fiú tehát most már itt marad, a ládáját majd ide hozzák, ott van a
kocsin. Ami pedig a tartási pénzt illeti, azt előre kifizetem egy
félévre.

S ezzel elővett egy zacskót az oldalán levő bőrtarisznyából és kiöntötte
tartalmát a pulpitusra, csupa fényes, csillámló huszasokat, amelyekből
három tett ki egy forintot.

– Egy fél esztendő száznyolczvan nap, tehát itt van kilenczven huszas,
olvassa meg kegyelmed.

Disznósy uram föltette a rezes okulárét savószín szemeire s elkezdte
megszámlálni a huszasokat, külön garmadára rakva, egy, kettő, három,
négy, fel egész ötvenhatig, itt aztán elúnta a monoton dolgot és így
szólt:

– Ej no, ha eddig stimmelt, ezután is stimmel – mire a kezével nagy
hirtelen besöpörte mind a két ezüstgarmadát a nyitva álló fiókjába,
melynek alján tallérok, huszasok és mindennemű rézpénzek voltak
összehalmozva.

Laczi tehát ott maradt a lakatos-műhelyben és szorgalmasan tanulta a
mesterséget. Azt lehetett volna hinni, hogy nem szokja meg a
lakatosságot, de ellenkezőleg történt: a lakatosok őt nem bírták
megszokni. Kirítt e szurtos környezetből a nyalka úrfi, a tintanyaló,
amint nevezték. Nem tudott összeforrni velök, nem húzott sem a
legényekhez, se a magához hasonló inasfiúkhoz, nem hanczurozott velök,
hanem könyveket olvasott vagy rajzolt, ha üres ideje volt.

Nem is igen szerette a személyzet.

– Mit keres itt köztünk? Hát már mindenki mesterember akar lenni?
Megéljük még, hogy az esztergomi érsek is maga csinálja meg a lakatokat
a pénzesszekrényeire. Még csak az kellett, hogy az urak kapjanak rá a
mesterségünkre. Akkor aztán miből éljünk meg?

A városka egyéb lakosai sem vették komolyba a Borly fiú lakatosságát.

– A kis Capet Lajost is csizmadiához adták inasnak a hóbortos párisiak –
emlegette Buriusz Ferencz, a városbíró.

De maga Disznósy uram hova-tovább kezdett más nézeten lenni s nem
egyszer lehetett hallani, amint a fiú felől beszélgetett magában.

– A külseje egy patikáruslegényé vagy egy grófé, de a lelke, az egy
igazi lakatos lelke.

Egy félév alatt csakugyan bámulatos eredmény lett. A fiú fölszedte az
egész mesterséget az öt újjába, úgy hogy csodájára járhattak volna.
Minthogy a rajzolásra is igen könnyű vala a keze, többet ért a legjobb
öreg legényeknél is, a második félévben pedig egy olyan lakatot talált
fel, hogy Disznósy uram majd megbolondult örömében, jeges borogatásokat
kellett rakni a fejére, legott szabadalmat is vett rá s megküldte egy
bécsi üzletnek a mintát, aki negyvenezer ilyen lakatot rendelt ennek
folytán, mire másodszor is borogatni kellett a Disznósy uram fejét.

Mikor egy kicsit magához jött, megiratta a bécsi üzletnek, hogy
negyvenezer lakatot ugyan nem készit (minek is volna annyi lakat a
világon?), hanem öt darabot, ami kész, itt küld prezentbe. A másik
levelet pedig megiratta Sulyomra, a kasznárnak, mellékelvén ahhoz
mintegy harmincz darab huszasokat, írván, hogy a fiú odáig emelkedett
agyvelejének ékességében és kezének ügyességében, miszerint e naptól
kezdve, nem hogy a nemzetes kasznár úr fizetne érte naponként
félhuszasokat, ellenkezőleg, ő (Disznósy Mihály) fizetend a fiúnak
naponkint két egész huszasokat.

Borly uram nagyon jó szívvel vehette a Disznósy Mihály levelét, mert
mikor a következő hetivásárra bejött, egy disznófő-sajtot hozott a
mesternek ajándékba, a Laczi fiúnak pedig egy ezüst órát, melyet egy
nyájas hátbaütés kiséretében adott vala a ficzkónak.

– Látom, hogy ember lesz belőled, Laczkó fiam. Csak te iparkodj ezentúl
is, mert hidd meg nekem, hogy minden pálya jó, csak jónak kell lenni
hozzá az embernek is. Az pedig mégis a legjobb, amelyik a legkevesebb
embernek kell. Ha volna például esőt csináló mesterség, mindjárt
odaadnálak inasnak.

Mire aztán panaszkodott a nagy szárazság ellen, hogy nem lesz mit enni,
hogy éhen fognak halni az idén, még talán az uraság is, majd elbúcsúzván
Disznósyéktól, ekképen szólt:

– Hanem most pünkösdre még talán akad egy kis pogácsa, gazd’uram: azért
hát bocsássa el a gyereket vagy három napra; megérdemli azért a
lakatért.

Disznósy uram komor méltósággal szólt közbe:

– Megfogja a macska az egeret anélkül is, hogy Ferencz József-rendet
kapjon érte.

– Te pedig vigyázz az órádra, hékás, – folytatá a kasznár a fiúhoz
szólva – mert igen jó óra. Bécsben vettem egy megszorult török
zarándoktól s az a tulajdonsága vagyon, hogy egy kicsit lassan jár. De
hát tíz forintért nem is szaladhat lóhalálában. A báróé ötszázforintos
chronometer, annak meg az a baja, hogy siet. És az se jó. Látod, nekem
soha se volt órám, mégis itt vagyok. Tudom az időt, a napról, az
árnyékról, meg a gyomrom hangulatából. Nekem nem is kell óra.
Ostobaságnak tartom. Hanem azt mondja a zarándok, hogy pompás szerkezete
van. Csakhogy holmi regulák szükségesek és ezeket be kell tartanod. Adj
rá kezet, amicze, hogy mindig be fogod tartani a regulákat és akkor
pompás óra lesz a zsebedben. No, adod a kezedet vagy nem adod?

– Adom, nagyapa!

– No, így már jól van. Hát minden reggel pont négy órakor fell kell
húznod és egy félórával előre igazítanod, ha napközben még se járna jól
vagy megállna, megrázod egy kicsit, mintha rostálnál vele. A rázás addig
tart, míg megindul, mert okvetlenül megindul. Az egész megállás csak egy
kis móka, egy kis kötekedés tőle, ne ijedj meg, egy porszem esett bele
vagy eféle, mert filigrán, finnyás portéka. Este féltízkor megint
felhúzod és megint előre igazítod háromnegyedórával, aztán föltétlen
nyugalomban hagyod reggel négyig, azaz vízszintesen fekvő helyzetbe
teszed az asztalra vagy a párnád alá, szóval, hogy ne járj vele. Ezek a
szokásai. Különben remek jószág, pompás gépezet. Valami csodálatos,
kedves ketyegése van. Vigyázz, nehogy elrontsad.

Laczi boldog volt az órával és igyekezett a természetéhez alkalmazkodni,
korán kelt, korán feküdt, hogy az órának eleget tegyen s e közben édes
álmodozások közt gondolt a pünkösdi napokra, amikor talán Mária is
meglátja az órát a zsebében. Hogy fog az annak imponálni! Hiszen órája
Pál bárónak sincs.

Míg Laczi színes terveket szőve, mohó vágygyal készülődött Sulyomra, sőt
éjszakánkint álmaiban már ott is járt Mari mellett az urasági parkban –
addig ott meglehetős rossz ünnepekre volt kilátás. Sötét felhők
tornyosultak, kivált a kastély fölött. Az egész községben arról
beszéltek, hogy az uraság nagy bajban van. Az a bizonyos suttogás volt
ez, mely a dobpergést szokta megelőzni.

Végrehajtók egymásnak adták a kilincset, de ez nem lett volna baj,
hiszen volt a bárónak prókátora, az öreg Tartsányi Ezékiel, aki el tudta
húzni a pöröket, ameddig a bárónak tetszett; a báróné is beteg volt, de
ez se lett volna baj, hiszen ott volt doktor Arendorffer György, aki
mediczinákkal tartotta benne a lelket, ameddig a léleknek tetszett –
hanem az volt a nagy felfordulás oka, hogy a báró Pesten járt és a
Kaszinóban egy pár ezer forintot veszített becsületszóra. A
kártyaadósság pedig nagy dolog. A többi bliktri. Fizeti az ember, ha
lyukas hídon talál. De a kártyaadósság parancsol. Annak meg kell lenni,
ha a pokolból kerülne is ki.

A pokolnál azonban vannak még valamivel közelebb eső helyek: az
uzsorások zsebei. Onnan kell az összeget kiteremteni szép szóval,
igérettel, előre eladott terméssel vagy akármivel. (Betáblázást, sajnos,
már nem lehet igérni.)

– Borly, – mondá a báró a kasznárnak, mikor Pestről hazajött – pénzre
van szükségem.

– A hitelünk kimerült, méltóságos uram. A pénzintézetek nem adnak.

– Meg kell a zsidókat próbálni.

– A zsidók is megokosodtak, méltóságos uram.

– Hát mit csináljak? Vesztettem. Maga okos ember, tudja, hogy mi az.
Főbe kell lőnöm magamat, vagy fizetni.

A vén gazember vállat vont.

– Nagyurak bolondsága.

– Hát mit tanácsol?

– Ne fizessen és ne lőjje főbe magát.

– De hiszen kizárnak a kaszinóból.

– Bárcsak régen kizárták volna. Nevetséges logika. Mert a kaszinóból
kizárnák, ami csak egy ház Pesten a hatvani-utczában, méltóságod ki
akarná magát zárni az egész világból. Hát a két gyerekből: a baroneszből
és a kis Pál báróból mi lesz aztán? Ej, ej, méltóságos uram!

– Borly! – szólt a báró szigorúan. – Ne tartson nekem prédikácziókat,
hanem szorítsa meg a zsidókat, adjon el valamit, adjon el mindent, ha
kell, de a pénznek meg kell lenni.

A vén gazember most már nyakába vette a környék uzsorásait, de eredmény
nélkül jött haza, fáradtan, leverten azzal a jelentéssel, hogy a tőke
óvatos.

– Hát hol járt?

– Mindenütt.

– És mindenütt elutasították?

– Mindenütt.

– Bajomban is volt Flucknál?

– Ott is.

– Nem beszélt Sternnel Koppányban?

– Beszéltem.

– Hát az ujfalusi Glück, mit mondott?

– Azt mondja, nincs most pénze. Pukkadjon meg ott, ahol van.

– Egyebütt aztán nem volt?

– Kinél kellett volna még lennem?

– Persze, persze – hagyta rá Inokay nagy flegmával – ilyenkor tűnik ki,
Borly, hogy még mindig kevés a zsidó.

Borly uram figyelmesen nézett a gazdájára; tudta már, hogy a húr a
végsőig feszült, mikor az akasztófahumor első csöppje kibugygyan.

– Bizony nehéz a helyzet, de nem reménytelen, – szólt azután – egy mód
még van.

– Halljuk, halljuk, bátyóka, beszéljen! – sürgette a báró nyájasan.

Ha kényeztetni akarta az öreget, bátyókának szólította, mint valaha
gyerek korában. Pedig most már nagy megerőltetésébe került, undorodott
tőle, nem becsülte, gazembernek tartotta, gondolván magában: «A
tolvajnak bizonyosan van pénze, eleget összelopkodott; ha akarna,
adhatna nekem, visszaadnám busásan; hiszen nem lehet az, hogy már nekem
soha se legyen pénzem többé.» Többször ott lebegett már ajkán a szó:
«Hát magának nem volna egy kis pénze, bátyóka?» de mindig visszanyelte.
Nem, nem. Egy Inokay mégse teheti azt, hogy a gazdatisztjétől kérjen
pénzt. De hiába is tenné. A vén gazember, ha nem akar adni, úgy is
eltagadná; ha pedig adni akar, maga is ajánlkozhatik. Talán éppen azt
pedzi most…

– Halljuk, halljuk, bátyóka!

– Azt gondoltam, méltóságos uram, hogy talán, hm, a családi ékszerekből
lehetne csinálni egy kis pénzmagot.

– Azok a feleségemé. Neki adtam; anyám, dédanyám viselték – nem tehetem.

– Hiszen ki lehetne váltani – vélte a kasznár.

– Mikor? – kérdé a báró.

– Valamikor – mosolygott gúnyosan a kasznár. – Ha méltóságod akarja,
elvinném Pestre és elhelyezném a zálogházban.

A báró szabadkozott eleinte, de minthogy nem volt más mód, pünkösd előtt
két nappal csakugyan összecsomagolta a családi ékszereket; zafir-,
rubin-, gyémántgyűrűket, régi kelyheket, keleti gyöngyökkel kirakott
imakönyvtáblákat, forgókat, násfákat egy egész ládányit. A ládát aztán
elvitte Borly uram Pestre, úgy hogy az egész úton rajta ült, mint Bónis
Samu bátyánk a koronát rejtő vasszekrényen.

De az öreg útja nem volt szerencsés. Másnap azt sürgönyözte Pestről,
hogy a zálogház nem adja meg a megkívántató összeget, hát mit csináljon?

A báró elszaladt Kékkőre barátjához, báró Balassa Antalhoz (annak se
volt soha pénze), vele tanácskozott. Balassa az örök áron való eladást
tanácsolta. «Akkor még marad is egy kis pénzed, még tán nekem is
kölcsönözhetsz.» Inokay tehát visszasürgönyözte: «Adja el az
ékszereket».

Ebből aztán megint nagy sürgönyözés keletkezett. A zsidók keveset
akartak adni, Inokay túlsokat akart kapni, végre is a zsidóknak lett
igazuk, a báró kifogyott türelméből és potom pénzen kapták meg az
ékszereket.

– Látom, – mondá Inokay egy furcsa mosolylyal Balassának – hogy a vén
gazember (Borly) nagy összeget akar most lopni, hát mit tehessek ellene?

Ezalatt pedig nagyban készült Laczkó a pünkösdi ünnepekre. A városka
egyik díszkertjében egy gyönyörű feslő rózsabimbót pillantott meg,
pünkösdkor nagy ritkaság egy ilyen rózsa. Nézte-nézte a vasrácson át és
az a bohókás gondolata támadt, hogy ez a rózsa Inokay Mária. Csillagban
is volt már egy ilyen Inokay Máriája az égbolton. A harmatos
gyermekszerelem gyakran táplálkozik e fajta szertelenségekből. Laczi
kétszer is megnézte napjában a rózsát, mely egyre jobban kezdte
kibontogatni zöld zacskójából az összegyömöszölt szirmokat s olyan
ismerősen mosolygott már a végén Laczira, hogy szinte integetni látszott
neki.

«Hm, – gondolta Laczi – de nagy dolog volna, ha azt a rózsát
hazavihetném a baronesznak. Igen, de át tudnám-e neki adni? Lesz-e
alkalmam találkozni vele, mert a báró még mindig haragot tart rám! Ejh
mit! Betenném éjjel, lopva az ablakába, vagy elküldeném a Zsuzsa
szolgálótól.» Hova-tovább mind jobban megbarátkozott ezzel a
gondolattal. És a rózsa is szólította: Bizony jól tennéd, Laczika, ha
letépnél, hideg van még itt, korán születtem (az éjszakák még hűvösek
voltak).

A kert magas falkerítéssel volt körülvéve, csak a vaskapu rácsain
lehetett belátni; a háttérben egy nagy, komor épület meredezett
mansard-tetővel és tömérdek galambbal, melyek szerelmetes búgással ültek
egymás mellett a tető zsindely-fodrain.

– Miféle ház ez? – kérdezősködék Laczi.

– Az angol szűzek zárdája.

– Nincsen ennek soha a kapuja kinyitva?

– Az apáczák nem járnak sehova, csak néha mennek ki sétálni a
növendékekkel.

Némelykor egy öreg kertészt látott csoszogni Laczi a szép kavicsos
utakon a kert orgonabokrai közé, melyek most nyiltak javában. Oldalt a
magas kőfalba egy ajtó volt vágva, mely a szomszéd ház udvarára
szolgált. A szomszéd ház az «Arany bárány» czímű vendéglő volt. Hajdan
ez is a klastromhoz tartozott; egy Balassa kisasszony volt a
fejedelemasszonya, ki a vőlegénye, Drugeth Pál halála miatt szent
fogadalmat tett, hogy apácza lesz, de később megbánta a dolgot (minden
asszony csak asszony), jó vér is forrt benne, hát egy palotát építtetett
a klastrom mellé s néha éjjelenként oda szökött át a titkos ajtón, ahol
levetvén apáczaruháit, a legpikánsabb franczia toiletteben jelent meg az
odahítt férfivendégek, leginkább katonatisztek közt s álnév alatt
mulatott pezsgő vidámsággal, ledér pajzánsággal. A háziasszony tisztét a
palotában egyik titoktartó társalkodónője, valami Villárczy kisasszony
vitte. Sok tarka-barka bohóság történt itt. A városka őszhajú matrónái
még most is mesélik ezeket az istentelen históriákat.

Később (egy század mulva) a Bárány-fogadó lett a Balassa Ágnes bűnös
palotája helyén, a palotát átalakították vendégszobákká, de a zárda régi
állapotában maradt s még most is ott az ajtó, mely a Bárányba nyílik.

Laczi látta egyszer, hogy a vén kertész kinyitja az ajtót egy rozsdás
kulcscsal s átszalad egy pohár sörre a Bárányba, csak úgy könnyedén
betéve az ajtót maga után.

Ez adta neki az eszmét, hogy mikor a kertész bent iszogat a Bárányban,
az udvarról egész kényelmesen be lehet szaladni a zárdakertbe és kihozni
a rózsát. Hiszen a viráglopás úgyse bűn.

Az is bizonyos volt, hogy a kertész napjában többször is megjárja a
Balassa Ágnes útját, őt is a titkos gyönyörök csalogatván, csak ki kell
az alkalmas pillanatot választani.

Lesbe állt hát Laczi pünkösd szombatján délután az átellenes szíjjgyártó
kapujában s nem sokáig kellett várnia, míg a kertész megjelent,
gereblyével egy kicsit pepecselt a kavicsok közt, mialatt a
mellékajtóhoz jutott s kinyitván azt, iszkiri, eltűnt az ajtó mögött.

Ez volt az alkalmas percz. Laczi ott hagyta leshelyét és egyenest a
Bárányba tartott, ahol a vörös terítékű szobában találta a
tiszteletreméltó kertészt, amint éppen a vendéglős tubákos
szelenczéjéből merített egy csipetnyit, nagyot prüsszentvén utána.

– Egészségére Tumbus apó!

– Köszönöm Kovács úr. Igazán finom burnót.

A pinczér hozta a sört.

– Friss csapolás – szólt a vendéglős.

A pinczér észrevette a belépő Borly Laczit és a szokásos hosszadalmas
vallatás alá vette:

– Mi tetszik ifjú úr: sör, vagy bor?

– Bor.

– Milyen bor? Butelliás bor vagy asztali bor?

– Asztali bor.

– Fehér vagy vörös?

– Hozzon fehéret.

– Egy verdungot vagy egy messzelyt?

– Egy messzelyt.

– Vízzel vagy anélkül?

– Anélkül.

Laczi felhajtotta a zavaros italt s leszúrta az árát, aztán az udvarnak
tartott a söntés melletti ajtón, mely a pitvarba nyilt.

– Erre van a kijárás – figyelmeztette a pinczér.

– Egy szekeret várok otthonról, megnézem, nincs-e az állás alatt.

– Ott most csak egy szekér van.

– Talán éppen az enyém.

Minden gyanu nélkül sikerült kijutnia, az állás alatt valóban csak egy
szekér volt, zsákokkal megrakva, a zsákokon egy tót paraszt aludt
jóízűen hortyogva.

Laczi körülnézett, az udvar néptelen volt, csak egy kis fiúcska ült egy
ledöntött nagy fán, lábait lelógatva, egy bádog-messzelyt tartott
kezében.

– Nem vesz bort bácsi? – kérdé Laczitól.

– Nem. Hát bort árulsz?

– Bort.

– És hol van a borod?

– Itt a lyukban.

– Hol veszed a bort?

– Az apám pinczéjében, leveszem a kulcsot a szögről, amikor nem látják
és én is hozok egy-egy kancsóval.

– Ide öntöd a fa odvába?

– Ide öntöm, de csak ha az apám nem látja, mert megharagudnék, ha
megtudná, hogy én is kocsmát nyitottam.

– Bolond vagy te fiú. Sokkal jobban elmulathatnál a piaczon. Egy
generálisruhába öltözött majmot mutogat ott egy talján.

Se szó, se beszéd erre a hírre, felugrott, levágta a messzelyt a földre
s úgy szaladt a piacz felé, mintha puskából lőtték volna ki.

Laczi most már egyedül volt, sietve lépett az ajtóhoz, szíve nagyot
dobbant. Hátha a kertész jön. Eh, mindegy. A macska fél, én nem félek.
Hirtelen betaszította az ajtót s egy iramodással, nem nézvén se előre,
se hátra, csak a rózsatőre, ott mellette termett. Enyim vagy hát, szép
rózsaszálam!

De amint lehajolt, hogy letépje, egyszerre eszébe jutott a mesékből a
rózsává elátkozott királykisasszony, akinek az életfonalát metszi el,
aki leszakítja. Hátha ez a rózsa mégis maga a baroneszka.

Hah, hogy megszúrta egy tövis! Csupa tövis a szára. Idegesen nyúlt a
bicskája után s amint már rátenné, hirtelenül megcsendűl egy félénk,
mégis parancsoló hang:

– Jaj, nem szabad. Nem szabad, uram!

Laczi összerezzen, a tollkés kiesik kezéből erre a hangra, ijedten néz
fel s majd sóbálványnyá mered, fojtott, tompa hangon dadogva:

– Szent Isten! Inokay Mária.

– Nini, nini, – kiált fel a leány vidáman – hisz maga az izé… a lakatos.

Különös vizsga pillantást vetett rá, mialatt Laczi tollkéséért lehajolt.
– Hogy megnyúlt a fiú, – gondolta magában. Aztán egyszerre furcsának
találta a keskeny, feketedő csíkot az ajka fölött. «Hiszen magának már
bajusza van» akarta mondani és kaczérságra nyilt ki már a piczi szája,
nevetni kezdett már a pajkos szeme, de elharapta, inkább nem mondott
semmit, csak piros lett, mint a pipacs. (Nem lehet a bajuszt kinevetni,
nagy dolog az.)

– Megijedt tőlem ugy-e? – kérdé Laczi zavarral, csak éppen hogy mondjon
valamit.

– Hogyne ijedtem volna meg, mikor a virágomat le akarja tépni.

– Hát a maga virágja? – szólt a fiú csendesen, tompán. – Tudtam,
éreztem.

– Tudta? És mégis le akarta tépni? Szép magától.

– De hiszen magának akartam elvinni – mentegetődzött az ifjú.

– Köszönöm szépen, – jegyzé meg a leány gúnyosan – itt nevelem nagy
fáradsággal. Minden áldott este és hajnalban tüzet rak Tumbus apó két
felől mellette, csaljuk a szegény virágot, hogy azt higyje, mintha már
júniusi éjszakák volnának és mindezt azért, hogy maga leszakítsa idő
előtt. De hát hogy jött be ide?

– A kertész nyitva hagyta az oldalajtót és a rózsát el akartam vinni
Sulyomra, holnap oda megyek, azt gondoltam, magának viszem.

– Hát nem tudta, hogy én itt vagyok a zárdában? – kérdé a leányka
közömbösen.

– Oh Istenem, ha tudtam volna! Azt hiszem most is, hogy csak álmodom.
Miképen is történhetett ez?

– A madame elhagyott bennünket, összeveszett apával, – felelte a leányka
a régi, őszinte hangon, – apa aztán behozott ide a zárdába. És most itt
vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok.

S pajzánul meghajtotta magát Laczi előtt, megperdülvén a saját tengelye
körül gyerekesen, miközben a szoknyái lágyan lesímuló szegfűformából
széles haranggá puffadtak fel a szélben.

Virágok, bokrok és füvek mind nevették ezt a bohókás irgést-forgást. A
májusi napfény szétöntötte megolvasztott aranyát az egész természeten,
még a két szürke hamufolt is a rózsatő mellett olyannak látszott, mint
két nagy vidám szem. A hétpöttyös bödék, az Isten tehenkéi, ott
játszogattak a hamuban, tetszett nekik, hogy ez nem olyan terület, mint
a többi.

– Nagy szerencse, – szólt Laczi álmodozó hangon – hogy végre
megtaláltam.

– Úgy tesz, mintha keresett volna.

– Hát azt gondolja, hogy a nap minden órájában nem jár az eszemben?

– Én nem gondolok semmit; én csak azt tudom, hogy csúf dolgot akart
elkövetni, le akarta tépni a rózsámat, amit én a Szűz Máriának szántam,
mert a jövő héten a kékkői búcsújáró helyre megyünk, odaviszem a rózsát.
Magam ültettem el a tőt tavasz elején s akkor megfogadtam a fejedelemnő
asszony jelenlétében, hogy az első virágját a Szűz Mária oltárára
teszem. A fejedelemnő kinevetett: «Nem nyílik az még ki akkorára, édes
lányom, mikor mi a búcsúra megyünk.» «Kényszeríteni fogom, – feleltem –
mert kényszeríteni csak arra nem lehet, hogy ne nyíljék, azt mondja a
népdal, de arra, hogy nyíljék, talán lehet; hiszen virág, hiszen szelid,
ha virág, és szófogadónak kell lennie, ha szelid. Hát nincs igazam?»

Laczi csak a fejével bólintott, hallgatta, hallgatta a kedves
csacsogását és majd fölfalta tekintetével az igézetes kis teremtést.

– Aztán volt még egy skrupulusom, meg is kérdeztem Ottilia nővértől
(mert tudja, minden apáczát nővérnek hívunk) «mondja meg nekem,
Schwester, szabad-e a virágot megcsalni? Nem vétek-e az?» A Schwester
gondolkozott és azt mondta: «A virágnak nincs lelke, nem gondolkozik, a
virágot szabad megcsalni.» Testvér, feleltem neki, ha a virágnak nincs
lelke, hát akkor honnan van az illata? A testvér vállat vont. Azt
mondja, hogy nem tudja. Hát már most azt az egyet én sem tudom. Nem
tanult maga erről semmit?

– Nem. De azt hiszem, hogy van lelke.

– No, az meglehet, de azt látom, hogy magának nincs, mert különben nem
akarta volna leszakítani. Ugyan nagy bajba hozott volna. Mert én azzal
tartozom a Szűz Máriának.

– Szép, hogy számon tartja tartozását, baroneszka. Hát nekem nem
tartozik valamivel?

Olyan buta pofácskát vágott erre, mint egy aluszékony fiókmacska.

– Nem emlékszem, – szólt vontatottan és megrázta a fejét, hogy a
körülnyírt haja repkedni látszott az arcza körül, a fülbevalóiból pedig
kikapcsolódott az egyik és a kavicsokra esett.

Lehajolt érte kecsesen, hanyagul.

– Tudja-e, hogy már kifúrták a fülemet? – dicsekedett. – Mult vasárnap.
Nem fáj az.

– Most már tudom és igérem, hogy el nem felejtem, – gúnyolódott Laczkó,
– de maga, úgy látszik, elfelejtette, hogy lehoztam a fáról… emlékszik:
mikor?

A kis baronesz elpirult.

– Aha, tudom már, – szólt nyugtalanul, szétnézve, nem jön-e az utakon
valaki. – Persze. Igen, igen. Emlékszem most már, lehozott és… és…

Laczi most vakmerően két lépést tett feléje:

– Egy csókot kértem akkor jutalmul.

– Akkor én még kis leányka voltam – ellenveté kérlelő tekintettel.

– Hiszen még most is kis leányka.

– Annak tart? – kérdé a leány elbiggyesztve ajkait.

– Annak, természetesen.

– Úgy? Hát minek magának a csók egy gyerektől?

– Hát csak – felelte a legényke nyeglén, vállát vonva.

– Tudja mit, ha gyerek vagyok, hát adok magának helyette egy pacsit. Egy
nagy pacsit, keresztül, kasul, szúrom, pacs. Jó lesz?

Laczi elmosolyodott.

– Inkább beösmerem, hogy már kisasszony.

– Köszönöm, igen kegyes. Nos hát, nem fizetek, tisztelt hitelező úr.

Laczi homloka elborult.

– Haragszik rám?

– Nem.

– Miért nem fizet hát?

– Mert egy igazi kisasszony csak olyan valakit csókolhat meg, aki
valamikor a férje lesz.

– Nem mondta-e mindig, hogy az én feleségem lesz? Emlékezzék vissza,
Mariska! Nem tettünk-e szent fogadást egymásnak a kápolnában?

– Tettünk, tettünk, – felelte idegesen – de lássa, azóta sok történt.

– Nevezetesen?

– Azt mondja a világ, hogy az most már lehetetlen.

– Mit ért a világ alatt?

– A barátnéimat, kikkel bizalmasan közöltem titkomat, mert mi itt az
intézetben mindent elmondunk egymásnak. Pfuj! azt mondta nekem gróf
Starwitz Kati, egy lakatosinast szeretsz! Nem szégyenled magadat?

Laczi lehorgasztotta a fejét, mint egy vádlott.

– És maga mit mondott erre, Mária Karolina? (Mert ezen a néven
szólították a családban Inokay kisasszonyt.) Mit mondott erre, kérem,
feleljen nekem? – kérdezte fázékonyan, türelmetlenül.

– Én azt a kérdést vetettem fel előttük, hogy előfordul-e ilyesmi a
regényekben?

– És mit feleltek?

– Jetefalvy Örzsi, aki az összes német regényeket fölfalta már (én még
csak vagy ötöt olvastam), azt mondta erre: «A regényekben sok csodás
dolog előfordul, de ilyesmi még soha se történt és soha sem is
történhetik. Egy Inokay bárókisasszony épp oly kevéssé lehet felesége
egy lakatosnak, mint nem lehet egy szarvasbogáré vagy egy iramszarvasé.»

Laczi ereiben megdermedt a vér, úgy állt ott, mint egy elitélt.

– Hát már most én mit csináljak? – kérdé sötéten, rekedten.

– Azt én nem tudom – vonogatta vállait Mária Karolina. – Én nem tehetek
róla, én mosom a kezeimet, – majd látva a Laczi szomorúságát, fájdalmát,
szelíden, szánakozóan hozzátette: – Lássa, lássa, minek lett lakatos?

Aztán mintha egyszerre kiesnék a természetes hangból, a gyermekszerelem
édes szamárságaiból egy nyegle szerepbe, – hátra vetette a szép fejét
negédesen s lendületes gesztussal szavalta a nyilván regényekből
eltanult mondatot:

– Ön két lény családi boldogságát tette tönkre e lépésével.

Oh, szegény kis lelkek, szegény bakfisok! Oly egyenlőtlenek vagytok és
oly félszegek. Valami, amit az égből hoztatok magatokkal s valami, ami
már rátok ragadt ahhoz a földi salakból. Olyanok vagytok, amilyen a
strikkeléstek a kis kosaratokban, amibe a mama is belestrikkelt, a tante
is, a nevelőnő is és csak az a kedves belőle, ami a magatoké.

– Hát olyan bűn lakatosnak lenni? – tört ki Borly Laczi szilajan és meg
akarta ragadni a leányka karját.

De az egy sikolylyal ugrott el előle.

– Jaj, meg ne szúrjon! Csak nem akar megölni? Ugy-e nem?

Szinte habozva mondta, szinte csalogatón, félig incselkedve, mintha
talán szeretné, hogy megszurkálja. Mert hát szerelmi tragédiája lenne,
nagy eset lenne, tíz napig beszélnék és irigyelnék a növendékek.

Laczi csak most vette észre, hogy a nyitott peneczilus, melylyel a
rózsát akarta lemetszeni, még a kezében van, ijesztő lehetett hát, amint
ott hadonászott a késsel, Mariska karja után kapkodva.

– Oh, bocsánat, bocsánat, Mária Karolina. De ne menjen! Hiszen elteszem
a kést. Inkább magamat ölném meg, mintsem magát. Oh, dehogy, dehogy. Én
csak azt kérdeztem magától (és a hangja lázasan remegett), hogy olyan
nagy bűn-e a lakatosság? Hisz nem bűn.

– No, tudja, én se hiszem, hogy bűn volna, – szólt húzódozva – de ha
egyszer a világ ilyen, hát akkor ilyen.

S ezzel kedvesen rámosolygott Laczira, búcsút intve neki a kezével.

– Sokáig beszélgettem, már keresni fognak. Isten önnel, Laczika. Ha
hazamegy, csináljon egy kis lakatot és tegye a szájára, érti-e?

Laczi utána iramodott.

– Mária Karolina, – lihegte lázasan – álljon meg egy perczig. Ne hagyjon
így el! Segítsen rajtam!

– Hogyan? Miben? Miképen? Ne bolondozzék. Menjen már haza, meglátnak az
ablakból.

Kissé félre lépett, ahol egy nagy platán eltakarta.

– Akarja-e, – szólt a fiú eltökélt hangon – hogy ne legyek lakatos?

Dacz ült a homlokán és keménység az összevont szemöldjein.

– Hát az jó volna, – szólt a leány hanyagul, felületesen – de hát akkor
mi lenne?

– A mivé maga akarja, hogy legyek.

A leány elkaczagta magát. Tetszett neki a gondolat, hogy ő mondja meg
egy férfiúnak, mi legyen. Hogy ő tőle függ, ő irányít, ő rendelkezik. A
szemei is megcsillantak. Oh, azok a fénylő, világító Szent János-bogarak
azokban a szemekben!

– Nos, tudja mit, legjobban szeretném, ha katonatiszt lenne.

– Katonatiszt?

– Igen, nekem tetszenek a katonatisztek, szépen vannak öltözve –
folytatta ismét, gyerekesen, piczinyt selypítve. – A barátnéim is a
katonatiszteket csodálják legjobban, Katalin levelezik is egyikkel.

– Levelezik? Hát lehet innen?

– Lehet. Hogyne lehetne?

– Hisz akkor mi is levelezhetnénk.

– Persze. Föltéve, hogy katona lesz.

– Az leszek, Mária Karolina, biztosíthatom. És hát, hogy levelezik az a
bizonyos Katalin? A postán?

– Dehogy. Különös módja van annak. Megmondhatom. Mert maga előtt most
már nem szabad titkomnak lenni. Igaz-e, hogy nem szabad?

Egyszerre közlékeny lett, szinte megolvadt hangja a melegségtől,
bensőségtől, amint folytatá:

– De, mondom, ez nagy titok, úgy vegye. Lakatoska, lakatot tessék tenni
a szájacskájára! Hajoljon ide közelebb. Hát úgy van az, hogy van nekünk
itt egy csacsink, akivel Tumbus apó együtt öntözi a kertet, a csacsi nem
öntözi, hanem ő húzza a talyigát és a vizes hordót, amely a talyigán
van. Ez a csacsi nappali dolga. De reggel a Tumbus és a csacsi
bevásárolni mennek a piaczra. A csacsinak olyan nagy füle van, mint egy
zacskó, hát a nagy fülébe betesz Katalin egy levelet, azt aztán a
piaczon kiveszi a csacsi füléből a katonatiszt, Littmanek Eduard hadnagy
úr, haza megy, felel rá, mire megírja a választ, akkorra már a csacsi a
Sánta mészáros üzleténél áll. Littmanek odamegy, beteszi a választ a
szamár fülébe és mi, itthon, mikor senki se látja, kiveszszük onnan. Hát
már most tudja. Legyen ezzel is okosabb!

Laczi elmosolyodott a történeten, de mégis csak a maga dolga állt előtte
elsőbbnek.

– Ezt most már tudom. De mit érdekel engem Littmanek hadnagy? Azt
szeretném én inkább tudni, mily módon levelezhetnénk mi ketten?

– Furcsa! Hát a csacsinak a másik fülében. Hiszen két füle van.

– Úgy, de hátha az én levelemet venné ki a Littmanek?

E pillanatban léptek hallatszottak, galyak ropogtak, madarak rebbentek
fel a bokrokból, ami valakinek a közeledését jelentette.

Laczi elsápadt.

– Bajban vagyunk – suttogta és körülnézett.

– Pszt, csendesen! – szólt a leány elkomolyodó homlokkal. – Nem kell
megijedni!

– Csak maga miatt.

– Én miattam? – kaczagott fel, az egyik vállát fölhúzva. – Azt hiszi,
hogy engem könnyű zavarba hozni? Csalódik.

Az öreg kertész jött a ribizkével szegélyzett gyalogúton. Egy darázs
szállingózott, zümmögött a feje körül, vele jött makacsul, talán
virágnak képzelte az orrát s rá akart ülni, a kertész kergette,
vagdalkozott, hadonászott a feje körül a két karjával, de a darázs nem
tágított.

– Hess, hess, oktalan állat, ne légy annyira szemtelen!

– Tumbus apó! Tumbus apó! Ne csukja be még a kis ajtót, – kiáltá eléje a
baronesz nyájas, behízelgő hangon, amint megpillantotta a galyak
hézagain át, sőt néhány lépést előre tett a kanyarodóig, ahol láthatóvá
lett.

– Hopp, hopp, itt vagyok. Mi tetszik? – kiáltá vissza Tumbus apó a maga
rozsdás hangján.

– Ne csukja még be a kis ajtót, apóka.

– Bah, már becsuktam. Hát miért is ne csuknám be? Meleg van
kisasszonyka, hm. Eredj te czudar! (Ez a darázsnak szólt.)

– Valakit ki kell eresztenie, apóka.

Az öreg a szemeit meresztette, mígnem észrevette a fiatal embert.
Kegyetlen vigyorgásra fintorodott el az arcza.

– Hehe, hehe! No, szépen vagyunk! Huj, huj, micsoda meleg, micsoda
pokol. S azonfelül még idegen szagot érzek…

Szimatolni kezdett a levegőben.

– Idegen szag. Haj, idegen szag. Fiatal uracska, hihihi. Itten, ahol a
madár se jár. Szörnyűség! Na, szépen vagyunk. Éreztem, éreztem, azért
siettem annyira! (Kivicsorította a fogait, mint aki éppen valami ilyenbe
akar beleharapni.) Hát már most mit csináljunk vele? Kivallatjuk,
hehehe, hogy hol vette itt magát és mit akar itt, hihihi, ahol a
sármányból is csak az asszonya jár? Honnan jött, tu-tu-tu? Apáczák
leimádkozták, az égből pottyant le. (Tumbus apó minden lépéssel megállt
s a hasát fogta, úgy nevetett.) No-no-no, jelentést teszünk a
fejedelemasszonynak. Katonásan, regula szerint. Kutya kutyánszki, macska
macskánszki!

Laczkó a falak és a vaskerítés magasságát méregette szemeivel, hogy nem
lehetne-e menekülni, de a falak magasak voltak, a vaskerítés pedig
kopjahegyekben végződött. Lehetetlen, lehetetlen. Itt csak a madár tud
kimenni!

Tumbus apó ellenben a becsípett ember bőbeszédűségével nyomogatta,
hempergette, kapargatta a pikáns, érdekes eseményt, mint az eb a
csontot, hogy nem találna-e rajta valami ennivalót.

– Hát már most mit csináljunk vele? – motyogta. – Olajba sütjük vagy
porrá törjük és minden apáczának beadunk belőle egy evő kanálnyit?

Annyira kaczagott, hogy egy fába kellett fogódzkodnia.

– Tumbus! – kiáltá rá a baronesz parancsoló hangon és a lábával
toppantott, – micsoda szemtelenségeket beszél maga itt össze-vissza? Ez
a fiatal ember apám gazdatisztjének a fia, érti-e, behíttam az utczáról,
hogy a szüleim felől kérdezősködjem s ő bejött, mert kend részegeskedni
ment a korcsmába és nyitva hagyta a kis ajtót, szigorú kötelességszegést
követvén el. Hát már most forduljon vissza menten és nyissa ki az ajtót,
mert különben én teszek mindjárt jelentést a fejedelemasszonynak. Egy,
kettő, három, mars!

– Hiszen megyek már, megyek, – szólt egyszerre megjuhászodva. – Ez már
más, kisasszonyka. Hiszen ha mindjárt úgy tetszett volna hozzám szólni,
kisasszonyka, hogy «parancsolom, Tumbus».

– Egy szót se többet, Tumbus.

S ezzel csipőjére tette a kezecskéit s haragosra, morczosra vonván össze
a homlokát, a villámló szemeivel intett Tumbusnak, hogy előre menjen.

– Jőjjön hát, ifjú úrka – makogta az apó alázatosan.

S mintha egyszerre kijózanodott volna, egyenletes léptekkel ment
kinyitni az ajtót, bizalmasan morogván az utána ballagó Laczkónak: «Szép
kis bolondság! Micsoda asszony lesz ebből! Mikor már mint palánta is
ilyen. Ujujuj, de ránczba szed ez valakit.»

A kulcs megcsikordult az ajtóban. A legényke még egyszer visszafordult,
még egy utolsó pillantást vetett rá. A kis leány egy nyírfa lehajló
ágára ülve himbálózott és a kezével búcsút integetett neki.

* * *

Mindez pedig abban az évben történt, mikor az uralkodó azt a szinte
félénk kérdést intézte egy bölcs emberhez, vajjon nem lehetne-e ebben az
évben kétszer szedni ujonczot, mire felelé a patriarkák ékesszólásával
az illető nagy ember: «Az anyák nálunk csak egyszer szülnek egy
esztendőben.»

Szóval, ebben az évben a legértékesebb gyümölcs a férfiember volt (olcsó
portéka máskor). Most királyok áhítoznak utána. Ilyen időknek örül a
Halál, mert ezt az ázsiót ő okozza; sokat bevon a künn levő
nyerskészletéből.

Borly Laczi, illetve a kis Mária ugyancsak eltalálta, milyen pályát kell
választani. (Mintha Ámor is császári királyi ügynök volna.)

Dehogy gondolt e percztől piros pünkösd ünnepére többé a szilaj vérű,
daczos akaratú fiú: mit bánta ő Sulyomot és a pünkösdi fánkot a nagyapa
házánál? Első dolga volt a lakatosságot lerázni és a helyett, hogy haza
ment volna, a zárdakertből egyenest a kaszárnyába indult, jelentkezett
az őrnagynál, akit Nasztálszky Ferencznek neveztek.

– Mit akar? – kérdé az őrnagy.

– Katonának akarok beállani.

Végigtekintett a sugár gyereken, szép, lelkes szemei, intelligens arcza
legott megnyerték.

– Jól van. Hogy hívják?

– Borly László.

– Csak nem Borly Gézának a fia?

– De igen.

– No hát akkor nem jól van! – kiáltott fel az őrnagy élénken. – Édes
apád a legjobb barátom volt. Folyton levelezésben állottunk. Halála
előtt azt írta csodálatos sejtelmek közt: «Kár, hogy nem vagy közel,
szeretném a fiam jövőjét reád bízni. Valami ilyen vágy száll a szívemre,
mely gondolataimat, valahányszor halálsejtelmeim megujulnak, reád
irányítja.» És te most nálam akarsz beállni? Hát mi bajod? Mi végzet hoz
ide? Miért akarsz katona lenni?

– Csak úgy – felelte az ifjú Borly.

– És elhatározott szándékod?

– Megmásíthatlan.

– No, abból semmi se lesz. Én nem engedem meg. Különösen ilyen időkben.
Más, ha pályának választottad volna, de csak így oda menni
ágyútölteléknek az önkéntes csőcselék közt, atyád emléke iránti
kegyeletből nem hagylak. Különben is gyenge vagy még a puskához meg a
borjúhoz. Azért tehát balra nézz, fordulj és takarodj a nagyapádhoz!

Laczit elkeserítette ez a véletlen, de nem olyan fából való volt, akit
az akadály visszatart. Elhatározta, hogy Pestre megy és ott áll be. A
fővárosban már úgy is fel volt ütve a verbung a «Nyúlkaszárnyában». (Jó
magyar gondolat osztrák kaszárnyát így nevezni.) Szívesen látták a
jelentkezőket. Valami nagy tolongás mindazonáltal nem volt észlelhető a
kaszárnya környékén.

Összeszámította a pénzkészletét, tíz huszasa volt, több, mint három
pengő forint. Ezzel bátran meg lehet indulni, két huszas Váczig a
postakocsin egy ülés, onnan pedig beviszi a hajó egy huszasért. Élelemre
s egyéb szükségesekre még mindig marad hét huszas.

Reggel egy kis batyut kötött a fehérneműjéből s ezzel elbúcsúzván
Disznósy uramtól, mintha haza, Sulyomra készülődnék, kiment a piaczra,
megkereste a zárda csacsiját, mely a Zeheriné asszonyom zöldséges sátra
mögött állt a talyiga előtt könyező szemekkel és egy levelet csúsztatott
a fülébe. Amint a fülébe nyúlna, észrevette, hogy ott két levél van.
Kivette és szíve megdobbant örömében, az egyik levél neki szólt (a másik
Littmaneknek), hamar felbontotta és ezt olvasta belőle: «Kedves Laczi, a
mamám nagyon beteg, éppen most küldtek értem kocsit, hogy haza menjek.
Ne írjon nekem levelet, mert nem vagyok itt. Sokat szeretnék írni, de
nem érek rá. Én egészséges vagyok és nagyon búsulok szegény mamán.
Levelemet senkinek se mutassa meg, szakítsa szét.»

Laczi zsebébe csúsztatta a drága kincset, a levelet, hogy majd az úton
milliószor átolvassa s ujra a szamárhoz közeledett, hogy visszavegye
levelét. Jaj, csak oda ne nézzen valahogy Tumbus apó! Tumbus apó oda nem
nézett, nagy alkuban volt egy tyúkos ketrecz előtt s a szamár is békén
engedett kotorászni a fülében. Őt másforma levelek érdekelték, a
Zeheriné asszonyom sátrában egy kosárból frissen, inycsiklandozóan
kikandikáló salátalevelek. De hogy ezeket elérje, egyet kellett volna
rántania a talyigán s arra mostani siestájában lusta volt. Azaz, hogy
más körülmény is hozzájárult, a visszaemlékezés keserűsége, hogy t. i.
Zeheriné asszonyom némelykor már rajta érte ilyen csinyeken és az
asztalon keverő kis minczérral ütött egyszer-kétszer a pákosztos
szájára. Éppen ezen filozofált hát, érdemes-e vagy nem a vállalkozás s
talán éppen azon könyezett, hogy ilyen nehéz, fejtörő problemák közt
kell szomorú napjait tengetnie.

De ideje volt a levelekkel végezni. A postánál már szerszámozták a
lovakat. Éppen csak hogy odaért, megindult a sárga-fekete jármű vidám
trombitaszóval végig a városon. Ennek a hangjára kinyíltak a rozmarintos
violás ablakok utczahosszat, mert itt az is esemény, ki megy, ki érkezik
a postakocsin.

A másik ülést egy körülbelül harminczéves asszonyka foglalta el, ki
útközben a Kálvária-utcza egy sárga házánál szállott fel, tömérdek
skatulyával és kosárral. Csinos, köpczös asszony volt, pirospozsgás
arczczal, fényes, élveteg szemekkel. Fehér szalmájú franczia kalapot
viselt, mely azonban nem vallott jó izlésre rikító pipacs-virágaival.
Semmi esetre sem volt előkelő, még talán úri asszony se, mert szembetűnő
módon igyekezett annak látszani. Gyanús dolog a pszichologia pápaszemén
át. Mert aki otthon igazi úri asszony, az abban pihen meg útközben, ha
csekélynek nézik, holott az otthon csekély: útközben kényes. Úton
mindenki annak szeret látszani, ami nem.

Eleinte behunyva tartotta a szemeit (két éhes tigrist lánczon), de úgy
látszik, nem vette be a természete a nyugodtságot. Izgett-mozgott
váltig, mint az eleven ezüst. A keztyűit húzogatta fel s hosszan
odatartotta fehér kezét a nap felé. Hadd lássa a fiatal ember is, hogy
ez a kéz nem szokott dolgozni, aztán felgyűrte a sáfrányszínű ruhája
újját, fel egész vállig, mintha melege lenne, hadd lássa a fiatal ember,
hogy ez a gömbölyű kar ölelni való.

Laczkó észre se vette őt. Elhúzódott, meglapult a sarokban és a maga
belső világában barangolt.

Ezalatt az asszonyság nyitogatta a skatulyáit, hol zsebkendőt keresett,
hol a kis fésűjét vette elő és az aranyos szőke fürteit kezdte fésülni,
miközben sűrűn kérdezgetett a kocsistól egyet-mást, de úgy, hogy nem
bánta volna, ha helyette az ifjú felel. Mikor érünk Kopolyházára?
Lehet-e ott jól ebédelni? (Kopolyházán egy félórát etetett a posta.)
Mert ő jó koszthoz van szokva és talán meg is halna, ha egy nap meg nem
kapná a maga tányér levesét és ahhoz egy kis frissen sültet. Ah,
Istenem, milyen nagy áldás egy jó szakácsné! Vajjon mit csináltak az
első emberek, Ádám és Éva, mikor még nem volt szakácsné?

A kocsis vídám öreg ficzkó volt s amint gyalog ügetett a kocsi mellett
fel a hegynek, a Vargyas erdőben, tiszteletteljesen felelt a különböző
kérdéseire, melyeket a hegyek, az előbukkanó kastélyok vagy romok felől
hozzá intézett. Ösmerte az egész útvonalat, mindig ezt járta. Elmondta a
vidék összes történeteit, a katasztrófákat, emlékeket, melyek egyes
helyekhez, fákhoz, házakhoz, árkokhoz fűződtek. Különösen a Vargyasról
beszélt sokat, ahol most is zsiványok tanyáznak. Csak az imént mutatott
egy behorpadt sírhalmot az erdő szélén, ahol egy postakocsis, Milik
István fekszik, kit a híres Patkó ütött le, mikor tízezer forint volt a
kocsiban; most megint egy ilyen sír következett, vadméhek döngték körül,
ez is egy postakocsisé, ismeretlen haramia lőtte le a bakról.

– Mind itt vannak elpotyogtatva a kocsis pajtásaim – tette hozzá nagy
vigyorgással.

– Hát nem fél? – kérdé az asszonyság fázékonyan.

– Mit félnék? – felelte egykedvűen, az évezredes argumentumhoz nyúlva. –
Ha az ember mindig a kocsin van, a kocsin hal meg. Hát a tekintetes
asszony nem fél az ágyba feküdni, mikor minden ismerőse az ágyban halt
meg?

Az asszonyság nevetett és olyan fehér fogsort mutatott, mint a
marmancs-virág czikkelyei. De biz a Laczkó azt se látta.

Majd az egyik kosarába nyúlt és cseresznyét húzogatott ki, nagy kényesen
ette, mint egy királykisasszony; minden szemet külön megtörölt a
keszkenőjével, ketté törte, hogy nincs-e benne valaki (mert hát a pondró
is szereti a jót) s aztán csak az egyik felét dugta be egyszerre a piczi
szájába, mintha csak valami filigrán madarat etetne. Uczczu lelkem, de
kényes, ez ugyan nagy urasághoz lehet szokva, hanem, ami aztán
következett, elrontotta emezt, mert a magokat a két újja közé fogva,
megczélzott valami tárgyat és ellőtte, ahogy a parasztgyerekek szokták.
No, ez már nem volt úri modor. Hanem arra jó volt, hogy egyszer csak
csupa véletlenségből eltrafálta valahogy a Laczi fiút. Éppen az orrára
pottyant. Ijedten rezzent fel, mint akit hirtelen felköltenek, az
asszonyság elpirult s mentegetni kezdte magát.

– Jaj, de bolond vagyok! Bocsásson meg, kérem. Elhiheti, hogy nem
akartam. Fáj?

Laczi még nálánál is jobban elpirult és zavartan dadogta:

– Nem, nem, biztosíthatom.

– Az ember ilyen bohóságokkal űzi el az unalmat útközben. Úgy restellem,
de úgy restellem.

– Szót se érdemel, kérem alásan.

– Ön nagyon is udvarias fiatal ember, – folytatta bűnbánó kaczérsággal,
lehorgasztva fejét – de ugy-e, igazán nem haragszik? (S ezzel
odanyujtotta neki a keztyűs kezét.) Adjon rá kezet, hogy nem haragszik.
Így ni. S egy egész perczig kezében tartotta a kezét, miközben szemének
delejes villanata az ifjú szemét kereste. De az tiszta volt, mint egy
hegyi pataknak a vize, amelyet meg nem zavarhat a beledobott kavics,
mert szintén kő van az alján és egy csöpp sár sincs.

Hanem a beszélgetés most már megindult. Ezer kérdezni valója volt és
tudta a módját, kihúzni a szavakat belőle.

– Hova utazik?

– Pestre megyek.

– Ott lakik?

– Nem, csak dolgom van ott.

– Volt-e már többször Pesten?

– Voltam a nagyapámmal vagy kétszer.

– Úgy látszik, a nagyapja sokat jár Pestre? De jó neki.

– Most már nem igen jár, de azelőtt ott lakott az egyik nővére, Máli
néni. Ahhoz jártunk.

– És most már nem lakik ott?

– Meghalt.

– Reménylem, örököltek utána egy pár házat?

– Egy telket örökölt a nagyapa utána, a «Három páva»-utczában.

– No, az se rossz, kivált ha kétemeletes ház is van rajta.

– Mindössze egy félszer-féle van rajta, hol a Máli néni férje valamikor
üres hordókat tartogatott, mert borkereskedő volt.

Az asszonyság elbeszélte, hogy ő meg Pozsonyba megy a beteg nővérét
látogatni, a haldokló kívánja, de első utazási czélja csak Vácz, mert a
kocsiút nagyon kifárasztja, tehát Váczon hál meg, kipiheni magát a
fogadóban és csak a reggeli vonattal megy tovább Pozsonyba.

– De hátha a nővére meghal azalatt?

Ájtatosan emelte szemeit ég felé.

– Az Isten mindenre képes.

– Az Isten igen, – felelte a fiatal Borly – de ön persze nem képes éjjel
utazni.

A menyecske fölkaczagott, szívből, édesdeden.

– Ah, kis skorpió! No, lássa az ember! Még csípni is tud.

Ilyen dévaj, kötődő hangon folytatá Potifárné az attakot a szemérmes
József ellen, akit nehéz volt megmelegíteni, de Potifárnét talán éppen
az ingerelte. Elhagyták az erdőt, melyet szamóczaillat töltött be s a
tündéries Kopolyka völgy tárult eléjük szétszórt falvaival, bádogos
tornyaival. Az egyikben valamelyikben delet harangoztak.

– Hé, kocsis, messze van-e még a vendégfogadó?

– Egy kurta félóra mulva ott vagyunk.

– Hát Váczra mikor érünk?

– Gyertyagyujtáskor.

Az asszonyka a fiatal Borly felé fordult.

– Ön ma akar Pestre utazni?

– Természetesen. Hiszen nyolczkor megy a vonat.

– Tudja mit, – mondá fojtott hangon, szemérmetesen lesütve a szemeit –
maradjon ön is Váczon.

– Minek? – kérdé ez csodálkozva.

– Hát csak úgy – felelte a vállát vonogatva. – Háljon meg ott. A
«Csillag»-ban jó szobák vannak. Kedélyesen elbeszélgetjük az estét… a
vacsoránál. Képzelheti, milyen unalmas magamnak.

– Sietek – felelte Laczi.

– A sietés az ördög – kaczagott fel Potifárné. – Kihez siet.

(A boldogságomhoz, gondolta Laczi, de nem mondta.)

– Dolgom van – mondta.

– Mi ön? Diák ugy-e? Vagy efféle?

– Semmi se vagyok.

– Az a legszebb hivatal. Úgy látszik, úri fiú? (És nagy mamlasz – tette
hozzá magában.)

– Ahogy veszszük.

– Van vagyona?

– Vagyonom bizony nincs.

– Az mindegy, ha várandósága van valahol.

(Hát az van, gondolta magában Laczi: egy csók meg egy pofon.)

Tra-tra-tra-tram! Megszólalt a kocsis trombitája. Faluhoz értek. Ez
Kopolyháza. Az izzadt lovacskák csöngetyűi vígabban szóltak, mert ők
maguk is sebesebben gurították a nagy járművet le a lejtőn, be a fogadó
udvarába az állás alá, ahol a szekerek egész raja állt már. Zaj,
elevenség volt az udvaron. Lengyel zsidók hagymát ebédeltek a viaszos
vásznú fedeles kocsikban. Az állatok csendesen kérőztek a rúd mellett
vagy ittak. A vödör föl s alá szaladgált a csikorgó kerekes kúton, a
lovak feje zabos tarisznyákba veszett, a kocsisok pedig durákot
játszottak egy megfordított kád fenekén, vagy a szolgálókkal
legyeskedtek, segítvén nekik csirkéket fogni az udvaron, amelyek fürgén
szaladgáltak a lovak és ökrök lábai alatt, mialatt a pinczér odabent az
ebédlőben végzetes igéreteket tett a fejükre.

– Fél rántott csirke salátával, igen is, mindjárt hozom, két percz alatt
itt lesz.

– Menjünk be az ebédlőbe – szólt az asszony.

Laczi megtapogatta huszasait a zsebében és ő is leugrott a kocsiról.

Az ebédlőben éppen csak egy asztal volt még üres. A másik négynél
vendégek ültek; egy kanonok a szokásos hugával, egy család
bakfis-leányokkal, bizonyosan a nevelőből hozták vagy oda vitték, az
asszonyság minduntalan igazított valamit a ruhájukon, az öreg úr,
nyilván rokon lehetett, gyöngéden, udvariasan foglalkozott velök, mint
valami herczegnőkkel, vizet töltött nekik, fölemelte a földről egy
udvarló fürgeségével az elejtett asztalkendőjüket, miközben egyre
csipkedte az állukat vagy simogatta a tömött dióbarna hajfonataikat, nem
győzvén ismételni szokásos mondását:

– Lányok, lányok, földi boszorkányok!

A harmadik asztalnál két kereskedő számolt valamit papiroson. A
negyediknél, leghosszabbnál ellenben a helyi intelligenczia ebédelt.

Itt még lett volna elég hely, de a mi utasaink az ötödik üres asztalhoz
ültek.

– Hozzon, ami éppen készen van, – parancsolá Potifárné a pinczérnek
fenhéjázó hangon – levest, pecsenyét, tésztát, bort. Csak gyorsan,
gyorsan. Az a fődolog. (Majd Laczi felé fordult.) Legyen kérem,
vendégem.

Laczi elhárító mozdulatot tett.

– Se szó, se beszéd, meg kell lenni. Az ilyenben nem szokás kosarat
adni, fiatal ember. Tanuljon egy kicsit mórest. Most már azért is meg
kell lenni.

– De kérem.

– Mondom, hogy egy szót se. Mert ha még egyet mukkan, vacsorára is
megmarasztom Váczon. Foglyom lesz ma estére, érti-e?

S gyöngéden megnyomta a lábát az asztal alatt.

– Pardon! – mentegetőzött Laczi. – Oly ügyetlen vagyok. Úgy rémlik, hogy
ráhágtam a lábára?

– Nagy csacsi maga – nevetett az asszony és ránézett kedvteléssel, mint
a pók a szunyogra, mely már a hálójában vergődik.

Laczi érezte arczán a tüzes tekintetét, mint a hangya-mászkálást s
epedve várta a nyíló ajtót, hogy zavarának véget vet az ételek
megérkezése.

Csakugyan léptek hallatszottak künn. Az ajtó nyilt s belépett rajta az
öreg Borly, a sulyomi kasznár.

Lacziban megfagyott a vér; csak bámult-bámult megzsibbadva, a
megüvegesedett szemeivel, hogy álmot lát-e vagy valóságot? Az öreg Borly
nem nézett se jobbra, se balra, egyenest a hosszú asztalnak tartott és
ott helyet foglalt, háttal az unokájának. A Laczi szíve hangosan
dobogott. Ezt a szerencsét fel kell használni. Aki mer, az nyer.
Zsebkendőjét ösztönszerűleg arcza elé tartotta; felugrott és kirohant az
ajtón. Potifárné utána szólt: «Mi lelte magát!» Azt hitte, az orra vére
indult meg s ahogy szokásos ilyenkor, a kúthoz rohan. Várta, csak várta
egy darabig, de nem jött vissza, tudakozódott a pinczértől, az se tudott
róla semmit, kiment a postakocsishoz, aki egy kicsit szundikált a
kocsibakon, felvilágosítással azonban ő se szolgált, hanem a fiatal
ember czók-mókja és a köpenyegje nem volt a kocsiban, tehát megszökött.

– Pedig ki volt fizetve a helye egész Váczig, – mondá a kocsis.

Az asszonyka fejet csóvált s kedvtelenül mormogta: «Soha ilyen
élhetetlen fiatal embert…»

Laczi pedig ezalatt lelkendezve ment-ment batyujával egyenest a
mezőknek. Nagyatyja váratlan megjelenését arra kellett magyaráznia, hogy
üldözi. Talán az őrnagy értesítette, vagy Mária árulta volna el közös
titkukat? De nem, nem, Mária ezt nem tehette. Különben is Mária csak
reggeli után indulhatott Sulyomra és ha tőle tudta volna meg a nagyapa,
akkor még nem lehetne itt; majdnem bizonyos, hogy az őrnagy küldött ki
még tegnap este lovas embert az öreghez, ki aztán bejött reggel a
városba s miután Disznósyéknál hült helyét találta, kérdezősködések
nyomán meg birta állapítani, hogy Vácz felé ment.

Biztos volt tehát, hogy a nagyapa üldözi s ez ellen kellett megcsinálni
neki is a maga húzásait. Ezek pedig nem lehettek mások, mint letérni az
országútról, még pedig úgy, mintha Nagy-Maros felé menne, elérni a
Dunához, átmenni csónakon Szent-Endrére, ott meghálni és másnap aztán
elveszve az ellenség szeme elől, a Duna másik partján egész nyugodtan és
teljes biztonságban eljutni Budára.

Hiszen persze sokkal egyszerűbb lett volna, ha Laczi a kopolyházi
vendéglő udvarán megkérdezi a kocsisoktól, hogy a kutyafejű öreg urat
melyik hozta és honnan hozta, – mire kisült volna, hogy Borly kasznár
egyenesen Váczról jön és eszeágában sincs az unokáját elfogni. Hanem
iszen éppen az! Ha az emberek mindig eltalálnák, melyik úton menjenek,
sok nagy bonyodalomtól kimélhetnék meg magukat!

Ment, mendegélt hegyről le, völgyből fel, lapályon, csalóka
gyalogutakon, míg végre uzsonnatájt kiéhezve, elgyengülve valami füstöt
pillantott meg a Naszály erdő szélén. A füst ellenállhatlanul vonzotta.
Benne van abban az étel fogalma, a hajlék nyájassága. De hátha zsiványok
főznek lopott húst a fa alatt, ahogy a mesékben szokott lenni? Mindegy.
Az éhség nagyobb úr a félelemnél. Akaratlanul is a fák felé vitték a
lábai. Alig tett nehány lépést be az erdőbe s ime, kibontakozott eléje
az egész kép egy tisztáson. Csakugyan zsiványok ültek egy bogrács körül,
négy marczona alak. Az egyik az ételt kavarta, a másik rőzsét rakott a
tűzre, kettő pedig hasmánt feküdt a szűrén, füstölgő pipákkal az
agyarukban. Visszahökkent; szeretett volna elfutni, de az illetők már
észrevették. Az egyik intett is neki:

– Ide, ide, ifjú uram!

Laczi észrevette most a háttérben az épületeket, egy veres fedelű aklot,
egy-két csűrt és lakóházakat. Világos tehát, hogy valami majorba került.
Alkalmasint a váczi püspökébe. Mert amerre a szem lát, az mind az övé
itt. Felbátorodva lépegetett a tűzhöz s rájok köszönt:

– Adjon az Isten jó napot.

– Hozta Isten, ifjú uram. Talán eltévedett?

– Bizony nem lehetetlen. Szent-Endrére tartok.

Az öreg, aki az ételt keverte, neki döfött egy pontnak nyugaton a
varecskával.

– Ott van a ráczok városa egyenest!

– Át lehetne-e menni kompon?

– Ma már nem, de csónakon, ha van hozzá csónakos, akármikor. Azért hát
nem kell sietni. Üljön le, ifjú uram és legyen vendégünk.

– Megköszönöm a szíves barátságot és elfogadom, mert biz én megéheztem.

Az egyik guggoló alak legott odább csúszott a szűréről, hogy a vendégnek
is jusson, de Laczi el nem fogadta:

– Köszönöm a szívességet, de köpönyegem magamnak is van.

Azzal leterítette a köpenyegét és ő is a tűz mellé telepedett a
többivel, mire megindult az ismerkedés. Csakugyan a püspök
számadó-juhásza, a faragó-gazda, meg annak a Penczről idejött két sógora
tartottak ott egy kis majálist pünkösd vasárnapján, mivelhogy a
birkapörkölt csak a bográcsban, szabad levegőn főve jó, – meg aztán
azért is jöttek ki ide kijebb, hogy a bojtárféle népnek a nyála ne
folyjon. Itt volt a kulacs is, azt a pencziek hozták, ahol jó bor terem,
nyujtották is mindjárt a vendégnek:

– Húzzon belőle előjáróba egy-két kortyot.

– Majd ha eszünk – hárította el Laczi.

Eközben megindult a világ dolgáról való beszélgetés, hogy hát lesz-e
háború, nem lesz-e, mert nagyon beszélik. Hallott-e az úrfi valamit?

– Én úgy tudom, hogy lesz – felelte Laczi.

– A burkussal?

– Hogy a burkussal.

Az egyik penczi sógor, egy körteképű ember, aki egyébiránt nem
közönséges perszóna, de maga a penczi szőlőbíró, ekképen okoskodott:

– Azt mondják, nem lesz, mert úgy hallatszik, hogy a mi királynénk, meg
a Rothschild zsidónak a felesége valami nagy uzsonnán voltak együtt.
Asszonyokban nem marad meg a szó, folyt a trics-tracs, a háború felől
is, és azt mondta volna a királyné: no, az uramnak sok baja lészen a
háborúban, hanem azért nem fél egy csöppet se, nem vehetik el semmijét,
mert az országait mind átiratta telekkönyvileg az én nevemre, ha valaki
területet veszít, csak a porosz veszíthet. Mire azt felelte volna
Rothschildné: «Ne búsuljon semmit, felséges asszonyka, nem lesz a
háborúból semmi, mert az én férjem nem ad hozzá pénzt.»

Így szőtték-fonták a saját elméjük guzsalyához kötve a szállingó hírek
színes kenderét, míg a pörkölt megfőtt. Akkorára kihozta a majorból a
vászonnép a tányérokat, kanalakat, meg a kenyeret s olyan traktamentumot
csaptak, hogy a püspök se eszik olyat odaát Váczon. Aztán, ha már bor
van, meg vászonnépség, nem lehet messze a duda se. Előkerültek a
bojtárok, a nyájat odahajtva közelbe s utczu, hopp, olyan táncz
kerekedett, hogy még a bárányok is ugrándoztak, játszadoztak a dudaszó
édességénél. A holt birka bőre olyan szépen tud az élőkhöz beszélni.

Laczinak azonban nem volt maradása.

– Bocsássák meg kegyelmetek, de előttem még nagy út áll, már én megyek.
Köszönöm az emberséges vendéglátást.

– No, az ugyan szót se érdemel. Isten vezérelje.

Hanem a számadó juhász szép lányai zokon vették a távozását. Különösen a
fiatalabbik, a Zsuzsika csalódott. Az ő szűk eszében úgy látszott a
dolog, hogy a legényke egy álöltözetű juhászbojtár, aki háztűznézni jött
ide, íme kisül, hogy mégis csak úr. Hát menjen a pokolba! Elfordult
durczásan, rá se nézett többé.

A többiek mind kezet fogtak vele. A penczi sógor azonban nem biztatta.

– Attól félek, hogy nem talál csónakost ilyen nagy ünnepen.

– Magam is aggódom emiatt, pedig nem szeretnék Váczon hálni.

(Félt, hogy Váczon mozgásba hozza az öregapó a rendőrséget és
felkutatják.)

A juhászgazda benyúlt erre a lajbizsebébe és kivett onnan egy csipetnyi
taplót.

– Tudja mit, ifjú uram, mondok valamit. Menjen egyenest Váczra és
állítson be a széléről harmadik dunai malomhoz, ott keresse meg Gobóczy
Mátyást, a molnárt, ha este, ha éjfélkor és mondja meg neki, hogy
tiszteletét üzeni Baligó Demeter uram (már mint én) és kéreti, hogy
vigye át a Dunán a csónakján. Ha megteszi, jó, ha meg nem teszi…

– Akkor mit csináljak?

– Akkor fogja ezt a taplót; csiholjon ki és tegye rá a pipájára, de úgy,
hogy a szagát feléje vigye a szél; erre aztán megteszi.

Laczi ajkán kétkedő mosoly jelent meg, Baligó észrevette, de nem
haragudott meg.

– No no, csak tegye azt, amit én mondok.

Ezzel aztán felfrissülve megindult Borly Laczi és szép csendesen beért
még éjfél előtt Váczra a harmadik vízimalomhoz, ahol megtalálta volna
Gobóczy Mátyást, csakhogy aludt már akkor, de csak úgy, mint a nyúl,
mert amint meghallotta, hogy valaki a legényével beszélget, megszólalt:

– Ki van itt, hé?

– Egy fiatal úr keresi gazduramat.

– No, mit akar? – kérdezte haragosan. – Éjjel se hagyják már az embert
pihenni.

Ezzel talpra ugrott, apró termetű emberke volt, de a szemei élénken
világítottak, mint a macskáé.

– Hát mit hozott? – förmedt rá a jöttre, miután jól szemügyre vette.

– Baligó Demeter uram tiszteletét hoztam.

– No, az ugyan kevés, nem tört el alatta a dereka. Egyebet nem hozott?

– Egyebet nem.

– Hát ki az a Baligó Demeter? – kérdé csodálkozó hangon.

– Nem ismeri a molnár úr?

– Az öreg apám se hallotta a hírét. És miért, mi végből tiszteltet?
Búzája van itt, vagy mije? Akar valamit?

– Hogy azt mondja, vigyen át engem molnár úr a csónakján Szent-Endrére!

– Hát elment annak az embernek az esze? Én vigyem át a csónakomon? Hogy
én? Ejnye forgós teremtette!

– Bocsássa meg uram, – kérlelte Laczi, – látom most már, hogy egy kis
pünkösdi tréfát járatott velem a juhász, én nem vagyok az oka.

De ha nem használ, hát nem árt; elővett a taplóból egy csipetnyit s
kinyitván a pipája kupakját, rá tette a serczegő tüzes dohányra s amint
szállt, szállt a tapló illata a levegőben, egyszerre csak szimatolni
kezdett az öreg, majd rárivallt a legényére:

– Oldd le hamar a csónakot, János, ha már így áll a dolog. Menjünk,
fiatal ember!

(Megismerte finom illatáról a _báránycsecs_ taplót, melyet csak ő és
Baligó használ a környéken s mely csak fenyvesekben nő, ott is ritkán.)

János eloldotta a csónakot, mire Gobóczy uram előre tuszkolta a
legénykét, aztán maga is beugrott és a csendes éjben, mely titokzatos
édes rejtelmekkel volt megtelve, ringató csobogás mellett síklott a kis
jármű rézsút keresztbe a nagy folyamon, melynek ezüst lapján nézegette
magát a holdvilág.

Nincs miért elbeszélni a Laczi apró viszontagságait, hogyan ért
Szent-Endrére, ahol fel kellett zörgetnie a korcsmárost, hogy szobát
kapjon. Másnap későn kelt fel, hogy már éppen delet harangoztak a
toronyban és csak délután indulhatott Buda felé megkönnyebbült szívvel,
mert itt bizonyára senki se fogja üldözni és megkönnyebbült zsebbel,
mert a pénzkészlete veszedelmesen megapadt. Egy huszast a
molnárlegénynek adott, két huszast a szobáért fizetett, két huszasért
ebédelt, egy huszast felváltott a boltban, ahol dohányt, kenyeret,
szalonnát és gyufát vett, úgy, hogy nem volt már csak két huszasa. Azzal
pedig nem nagy úr az ember egy olyan gazdag városban, mint Pest.

Kocsira nem telt ebből, pedig lett volna alkalma az úton itt-ott
fölkérezkedni egyik falutól a másikig, de azért borravalót kellett volna
adni, tehát inkább ment gyalog, ami nem bolondság, ha még a holmiját is
magával czipeli az ember a perzselő melegben. Eltikkadva pihent meg
itt-ott valamely fa alatt, vagy egy forrásnál. Uzsonnatájt egy magyar
faluhoz ért, a szélső háznál egy köcsög aludt tejet kért, megkérdezte a
szíves háziaktól, mivel tartozik.

– Hát ugyan mivel is tartoznék? – förmedt rá a gazda – nem kerül az
nekünk semmibe és nem ér semmit.

A következő sváb helységben egy pázsítos teret, hol a szomszédos házak
apró libái tanyáztak, keskeny gyalogút szelt át, mely némileg
megrövidíté a helységen keresztül vezető utat, Laczi a gyalogösvényre
tért s minthogy nem eléggé vigyázott, egy a lába alá tévedt ügyetlen
libácskát agyon taposott. A libapásztor leányok mind összeröffentek,
éktelen kiabálás támadt; a vénasszonyok előkerültek a szép fehérre
meszelt házikókból, ki seprővel, ki piszkafával, sőt megjelent maga a
községi biró is és megállapítván a kis liba bekövetkezett halálát, egy
huszas bírságra ítélte a fiatal utast.

Szóval, midőn végre későn este elfáradva, kimerűlve megérkezett Budára,
nem volt egyebe, csak egy huszasa és a nagy étvágya, mely a budai kis
vendéglőkből kiáradó pecsenye-illatokra ágaskodni kezdett, mint a
türelmetlen paripa.

Nem birt sokáig ellentállni, betért a «Fehér farkashoz», egy nyájas
külsejű egyemeletes házba a Fő-úton, ahol szinészek és szegény díjnokok,
írnokok voltak a törzsvendégek.

Nagy élénkség volt bent, zsivaj, disputa. Egy vézna cseh lány a cziterát
verte szüntelenül. Egy-egy becsípett vendég közbe kurjantgatott. A
kiszolgálatot maga a korcsmárosné végezte, akit mindenki
«sógorasszonynak» szólított.

– Még egy messzelyt, sógorasszonyka!

– Egy rostélyost kérek, sógorasszony!

– Sógorasszony lelkem, nézze csak meg az ablakokat, mintha léghuzam
volna valahol.

Laczi egyenesen hihetetlennek találta, hogy annyi sógora legyen, hanem
azt örömmel tapasztalta, hogy az étel olcsó és pompás; valakinek, aki
rostélyost evett a szomszéd asztalnál és egy messzely bort ivott hozzá,
húsz krajczárt számított a sógorasszony. Megéri a pokolban is. Laczi
vérszemet kapott, nagyon éhes volt, még egy tésztát is rendelt,
káposztás koczkát, kedvencz ételét. Holnap úgyis vége mindennek,
következik a prófunt és a birkózás az élettel.

Messze, az ötödik asztalnál három katona mulatott. Nagy szeretettel
nézegette őket. Holnap már ő is ilyen lesz. De sokért nem adná, ha
hallani lehetne, hogy miről beszélgetnek.

Addig-addig hegyezte a füleit, hogy a cziterahangok daczára valamit
meghalljon, míg egyszer megkisebbedtek a szemei, a fáradtság elnyomta,
feje lehanyatlott váll-lapoczkái közé, pipája kiesett a szájából, ő maga
elaludt és hortyogni kezdett.

Maga se tudja, meddig tartott, csak azon rezzent föl, hogy valaki
megdöfte. A sógorasszony állt előtte.

– Nagyon hortyogtál, édes fiam.

Megrázkódott, kitörölte az álmot szemeiből.

– Elaludtam egy kicsit – szólt röstelkezve.

– Én pedig nem azért fizetem a cziterás lányt, hogy te itt agyonnyomd az
instrumentum hangjait a hortyogásoddal.

– Hát az igaz – mondá bűnbánó mosolylyal. – Fizetek, asszonyság.

– Mid volt?

– Egy rostélyos, egy tészta, két kenyér és két messzely bor.

A vendéglősné figyelemmel megnézte vendégét, finom ruháit, urias arczát
és így szólt:

– Fizetsz kereken egy pengő forintot.

Laczit már maga a tegezés is bántotta, hanem az egy forint rémületbe
hozta, minden vér a fejébe tódult, vörös lett, mint a paprika, majd
holthalavány.

– Hogyan? – hebegte – hiszen a rostélyosért az imént csak tizenöt
krajczárt számított egy úrnak?

– Hát persze, – felelte az asszony nevetve – szegény ember nem fizethet
többet, de te fizethetsz. Neked a rostélyos hatvan krajczár. Csak szúrd
ki!

– Lehetetlen az, – felelte Laczi elképedve, nagy zavarral nyomogatva
ujjaival az egyetlen huszasát – a rőf mindenkinek egyforma rőf, a nap is
egyformán süt mindenkinek.

– A nap azt teheti, ami neki tetszik, – pattant fel a sógorasszony
emeltebb hangon – én azonban nem sütöm egyformán a rostélyosokat.
Tegnapelőtt is bejött a szemben lakó gróf Zichy, másfél forintba
számítottam neki a borjúszeletet. Az Isten se egyformán osztja fel a
javakat az emberek közt, édes fiam, hát istentelenség volna, ha a
korcsmáros is nem ehhez tartaná magát. Szegény vándorló legénynek egy
garas a pörkölt adagja a sógorasszonynál. Tudja azt egész Buda.

– Hiszen szép, szép, – hebegte Laczi röstelkedve – de én erre nem
gondoltam és most nagy bajban vagyok, mert éppen csak egy huszas van
nálam.

– Hát akkor ezt mondtad volna előbb, teringette faszekere. Hiszen én nem
láthatok a zsebetekbe. Nem vagyok én Isten. Felöltöztök, mint valami
báró úrfiak, mint valami pávakakasok, feszíteni, mutatni tudtok, de a
zsebetek rátok czáfol. Nem szeretem az ilyen embereket. Menjetek lábat
lógázni a Privorskyba, ne a sógorasszonyhoz, mert a sógorasszony
potentát a maga szemetjén és adót vet ki a nyegleségekre. No, hát add
ide azt az egy huszast és eredj Isten hírével!

Laczinak ez volt az első keserves megszégyenülése, amelyre rá nem
szolgált, de amely ellen még se tehetett semmit. Mert az életnek nem a
tragikus botlásokból nőtt konfliktusai a legkeservesebbek, hanem azok a
tűrhetetlenek, melyekbe csak úgy esetlegből ütődik bele. Odaadta
huszasát és kisomfordált, mint a leforrázott kutya.

Ott künn szép, lanyha, csillagos éjszaka volt, csak kelet felől látszott
egy kis borulat. Habozva állt meg az utczán, hogy merre menjen. Legjobb
volna lefeküdni valahol, de a zsebében már csak rézkrajczárok csörögtek.
Egy sétányt keresett, ahol leülhet, batyuját feje alá tette és végigdőlt
a padon, betakarva magát köpenyegével, szemhéjjai legott édesen kezdtek
tapadozni, midőn ott termett a sétányok ismeretes poloskája, az
invalidus katona és a főváros nevében megrázta istenesen.

– Hé! Ni! Mi ez? Itt nem szabad aludni!

– Hisz azzal nem bántok senkit.

– Bántja a rendet és a rend a fő, punktum.

Laczi ványadtan szedte fel a czók-mókját s elhatározta, hogy járkálni
fog reggelig, megnézi az érdekes házakat odaát Pesten, melyeket azóta
építettek, ahogy itt járt, de alig ment egy félórát, rettentő
bágyadtság, kimerültség vett rajta erőt.

Gondolta, hogy egy éjjeli kávéházba nyit be és egy asztalnál ülve várja
be a reggelt, megszámlálta krajczárjait, de nem volt annyi, hogy
feketekávét rendelhessen vagy akár egy pohár szilvóriumot. Ejnye no, mit
tegyen már most? Most légy okos, Domokos! Más ember kétségbeesett volna,
de ő nem. Ifjúság, bolondság. Hiszen ott volt a nagy kincs a zsebében, a
Mariska levele. Ha nem volt étele, elolvasta, ha álmos volt, elolvasta.
Ha nem tudott hová menni, egy utczai lámpáig mindig eljuthatott s ez már
is czél volt, mert kivette a levelet a lámpánál és ujra elolvasta. Talán
a kávéházat is csak azért óhajtotta, hogy milyen lehet abban a ragyogó
gázvilágításban a Mariska kezeírása.

De hát a kávéház lehetetlen a krajczárok csekély száma miatt. Azok pedig
nem kölykeznek meg maguktól. No, semmi, ott a verbunk, lesz felpénz
holnap s kezdődik a gyöngypálya. Csak az éjszakát kellene még eltölteni
nyugodtan valahol.

Egy mentő gondolata támadt. Hopp, elmegy a Hárompáva-utczába, fölkeresi
a nagyapa puszta telkét, ott úgyis van egy félszer-féle, nyugodtan
lefekszik, senki se fogja háborítani s legalább a maga földjén van.

Ösmerte jól az utczákat, nosza nyomban megindult és meg sem állt, csak
mikor már odaért, pedig egészen künn volt a Krisztina városrészben.
Magas palánk vette körül, de mi volt az Laczinak, bedobta előbb a
czókmókját, aztán áthajította magát a palánkon, könnyedén, ruganyosan,
akár egy akrobata.

Nem sokat érő telek volt, mindössze néhány száz négyszögöl, benőve
labodával, farkastejjel és mindenféle vadbokrokkal. A balszögletben
nyitott faoszlopokon valami tákolmány pipiskedett, olyan, aminők a
szénaszárító pajták falun, csakhogy ezt egy vihar egyenesen lefejezte, a
korhadt fedelet lecsapta a földre, csak az oszlopok ágaskodtak az égnek,
mint akasztófák. Az öreg Borly nem sokat törődött vele, bár kérték a
szomszédok, nem adta el. «Hadd nőjjön benne a pénz».

Laczi sokszor járt itt kis gyerek korában a nénikével, mikor még itt
tartották az üres hordókat, amelyeken pompásan lehetett dobolni. Most is
ott állott még néhány öreg hordó s egész halom szétesett donga. De biz ő
ezekkel nem sokat törődött, feje alá csapta batyuját egy óriás hordó
tövében, betakaródzott a köpenyegével, egy perczig fölnézett a
hunyorgató csillagokra, vajjon melyik az ő csillaga és melyik a
Mariskáé, aztán elaludt.

Talán föl se ébred, csak világos reggel, ha eközben a keletről jövő
felhő szét nem húzza a maga fekete köpenyegét szinte egész végig az
égbolton s nem kezd a csendes nyári eső cseperegni. Már ennek aztán fele
se tréfa. Egy-két kövér csöpp az orrára pottyant, meg a nyakába gurult.

Fölriadt. Az uj viszontagság egészen elkedvetlenítette. Hát csakugyan
minden összeesküdött a nagy mindenségben, hogy ő ki ne pihenhesse magát?
Az ördög műve, hogy azt a fedelet elvitte a szél. Azelőtt itt állott tíz
évig, most egyszer vehetné hasznát és nincs többé. De nini, itt vannak a
hordók. Egynémelyiknek nincs feneke. Éppen egy olyan állt a fejénél is.
Egy nagy ötvenakós alkotás, ha oldalt gurítja, szépen belefekhet, meg
nem ázik. Hiszen Diogenes is ilyenben lakott. Nosza, neki gyürekezett és
feldöntötte s amint a taszítás folytán odább csúszott a vén hordó
feneke, a szuroksötétségben valami csillámló pont szúrta meg Laczi
szemét a hordó előbbi helyén. Olyan volt, mint egy szentjános-bogár
teste, csakhogy még sokkal élénkebben csillogott, tündökölt és szinte
szikrázott, megvilágítva kicsike körben a barnás talajt. Laczi lehajolt,
odanyúlt, de csakhamar ijedten kapta el az újját. Valami megszúrta. Hah,
talán valami mérges pók vagy Isten tudja mi? Előkereste gyufáját s
megvilágította a helyet. Hát egy melltű volt, akkora darab
gyémántgömbbel, mint egy borsószem. Laczi ugyan még soha se látott
gyémántot, de hallott meséket a karbunkulusról, mely a sötétben világít.
Erről legott ráösmert a becses kőre s megörült neki: «No, ezt egyenesen
az Isten hajította le nekem most, mikor a legnagyobb szorultságban
vagyok, reggel eladom a zsidónak».

Minthogy az eső még mindig permetezett, bebújt egészen a hordóba s
megörült egyszerű ötletének, mert ott mentve volt minden bajtól. A Szűz
Mária kötényében sem volt jobb dolga a szent gyermeknek. Egyrészt, hogy
pompás sötétség volt odabent, mint egy kosnak a szarvában, másrészt,
hogy odakünn azalatt megeredt a zápor s altató monoton czuppogással
verdeste a hordó dongáit kivülről. Csak egyetlen eshetőség maradt fel
aggályosnak: ha annyi esővíz talál lezuhanni, hogy fölemeli a hordót s
elúszik lakójával a kert közepén terpeszkedő régi meszes gödrökbe és
pocsolyákba.

Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, nyugodtan aludt s kipihenve
ébredt fel. Kidugta a fejét. Fölnézett az égre, hát bizony az
aranykarika már magasan járt, volt elég szárítani valója, de a nagyobb
részt már bevégezte, csak még a fűvek és a falevelek tartották meg
csillogó gyémántjaikat, a vízcseppeket s himbálták kaczérkodva. Ezekről
eszébe jutott az esteli gyémánt-tű – vagy talán csak álom volt? Mohón
kapott a kabátja hajtókájához, ahova szúrta, és nini, csakugyan igazi
tű. Most már hirtelen röppent ki szemeiből az álmosság. Megmosakodott a
hordók tetején felgyűlt vízben s aztán megvizsgálta a helyet, ahol a tűt
találta. Érdekes volt. Az eső egy kört vájt ki azon a helyen, ahol a
talaj lazább volt, mint egyebütt, tehát beljebb nyomta a zápor s mert
mint piczinyke pocsolya húzódott a támadó mélységbe a víz, az állandó
nyomással rohamosan átdolgozta sárpéppé a talajt.

– Itt gödör van, – gondolta Laczi s egy éles végű dongával elkezdte a
sarat kihányni. – Ide valamit elástak.

Hányta, piszkálta ki a sarat, míg nagyot kondult valami; vashoz ért a
donga.

– Hopp! Megvan!

Szíve hangosan dobogott, mint otthon Sulyomban, mikor a madárfészekbe
benyúlt és megtalálta vagy a tarka-barka tojásokat, vagy a kopasz, meleg
kicsinyeket.

– Itt vagy, kutya? – szólt végre, a kezét egész hónaljáig bedugva,
miközben óvatosan emelte ki a súlyos tárgyat.

Hát egy kis vasládikó volt, erős rovátkos pántokkal, a zárján külön egy
kis rézlakat. Szerette volna Laczi kinyitni, hogy mi van benne,
feszegette, nyitogatta a bicskájával, egy követ talált, verte, paskolta
a lakatot, de nem birt vele boldogulni. (Kár, hogy nem hozott magával
szerszámot.) Ez a lakat jobban hozta ki a sodrából, mint maga a ládácska
s ami kiváncsiság hajtotta, az a lakat belsejének, nem a kis láda
tartalmának szólt – mert a lakat szerkezete tulajdon annak látszott,
amit ő talált fel Disznósy uramnál. A művész hökkent meg; nem a találó
örült meg, de a feltaláló sápadt el, hogy amit ő kigondolt, azt már
mások előbb tudták. A kíváncsiság mellett, hogy a szerkezetet
megvizsgálhassa, lehangoltság, elkedvetlenedés vett rajta erőt, mint
mikor az ember valami nagy polczról szédül le a semmibe.

Mindegy, egyelőre mégse lehet tenni egyebet, mint begöngyölgetni a
vasládát a czókmók közé, aztán bemenni a városba, egy kis pénzt csinálni
a gyémánttűből, megreggelizni derekasan, aztán odaállni, ahol a verbunk
szól.

Úgy is tett, valahol, a káptalan se tudná a sok utcza közül, egy boltot
talált, ahol ki volt írva: «Arany ezüst ékszerekre pénz-kölcsönök.
Ékszerek esetleg meg is vétetnek.»

De így a batyuval restelt bemenni, odament tehát előbb egy kofához, hat
krajczárért cseresznyét vett nála, hogy ismeretséget kössön vele.

– Édes-e a cseresznye, szüle?

– Édes bizony, édes.

– Nincs benne pondró?

– Ropogós, mint a mandula – felelte az anyóka.

– Engedje meg néni, hogy egy darabig itt hagyhassam a holmimat. Egy kis
dolgom van itt a közelben (a zálogházra mutatott).

Az öreg asszony titokzatosan hunyorított.

– Nincs benne pondró, hé?

A «pondró» szóra bizonyos hangsúlyt tett s petyhüdt ajkai vigyorogva
húzódtak szét.

Laczi nem felelt, nem értette, hova czéloz, letette a batyut a sátor
alá, aztán bement a zálogos boltba, hol egy nagyszakállú zsidó üldögélt
a rács mögött, a «szegénység tornya», a különböző elzálogolt csomagok
padlásig érő garmadája alján.

Vöröses pillájú szemeivel fáradtan pillantott fel az érkezőre, aki némán
nyujtotta oda a gyémántos tűt.

A zsidó figyelmesen nézegette, – a Laczi szíve hangosan dobogott. –
Hátha valami hamis ékszer, cseh üveg, vagy mármarosi gyémánt.

– Száz forint – mondá a zsidó egykedvűen.

Laczi elsápadt a rémítő összeg hallatára, ennyi pénze még soha se volt s
szó nélkül bólintott a fejével, mire a rács mögötti ember gyorsan
lebonyolítá az ügyletet, kezébe nyomta a bankókat és a zálogczédulát.

Rohant ki vele, mint a bolond (mert hátha visszaszívja a zsidó), künn az
utczán is ment, ment czél nélkül, mint akit kergetnek, csak valami
messzi mellékutczában jutott eszébe, hogy nini, ott hagyta a holmiját a
kofánál. De a nagy öröm, a gazdagság szédítő mámora annyira
megkonfundálta, hogy sehogy se tudott többé az utczák labirintusából
kiigazodni. Elveszett előle az a pont, ahol a kofa volt, mintha az ördög
nyelte volna el. Olyan formájú zálogos boltot hiszen talált, de a kofa
sátra nem volt ott, viszont hasonló kofát is látott egy helyütt, de itt
meg a zálogház hiányzott az átellenes sarokból. Loholt, futott,
kapkodott az útvonalak közt vagy egy óráig, míg végre megpillantotta az
öreg anyókát. Már messziről hívogató mosolylyal tekintett feléje.

Laczi odasietett örvendezve a sátrához, de a jószágát sehol se látta a
cseresznyés, szamóczás kosarak, a tojások és a zöldség-boglyák közt.

– Hová tette a holmit, nénike?

– Miféle holmit? – kérdé az élesen.

– Amit itt hagytam.

– Én nálam?

– Hát persze. Csak talán nem akarja eltagadni?

– Fusson ki a szemem, ha láttam – s ezzel megrázta magát, mint mikor a
pulyka fölborzolja a tollait. – No hallja, fiatal ember, miféle kolmark
ez? Korán kezdi a csirkefogóságot, galambom. De jóra talált az öreg
Cserepesnében. Ám csak volna itt valahol egy rendőr, hogy a nehéz
nyavalya jőjjön rá valamennyire kapitányostól. Hanem most már azt mondom
(és a csípőjére rakta fel a kezeit, katonás magatartásban), takarodjék
innen íziben, mert különben a hátán lesz ez a néhány záptojás, Isten
engem úgy segéljen.

De már erre csakugyan megfutamodott a hadsereg legujabb katona-palántája
s csak a szögleten állt meg, bekukucskálván az ott lévő zálogos-bolt
üvegajtaján, amennyire a zöldfüggöny engedte s csak miután látta a
nyíláson, hogy ott egy másforma zsidó ül, ámbár a rács meg a batyu-gúla
szakasztott olyan volt, kezdett némileg habozni, hogy hátha még se az a
bolt, még se az a kofa.

– Eh, ostobaság! – szőtte a gondolatait – nem lehet azt már megtalálni.
Sőt talán nem is érdemes. Egy kis fehérnemű van benne, egy pár czipő, a
fésűje, kendői, harisnyái. Tegnap még ez volt mindene, de ma már a száz
forint mellett haszontalanság, csekélység, vesz másikat, jobbat. Hisz
most már ő úr. Beül egy kocsiba, bevásárol, behajtat egy vendéglőbe s
miellőtt a «gyöngyéletbe» belemenne, csinál még magának egy jó napot.

Eszébe jutott, hogy még nem is reggelizett. Egy kirakatnak a sonkái,
pörzsölt szalonna-darabjai, fehér czipói, pirosló szalámirudacskái
incselkedve nevettek rá.

Ejh, menjünk reggelizni! Az ördög vigye el a holmit is, ha már az öreg
kofát elvitte, hanem a vasláda… Ohó, a vasláda! Bizony, majd
elfelejtette. Teringette, a vasládát mégis kár volna ott hagyni. Nem, az
nem lehet. Legalább látta volna, mi van benne. Aztán a lakat. No, a
lakatot meg éppen nem hagyhatja, ha térdig nyüvi is lábát a
mászkálásban.

A legelső fiakker-állomásnál megtapogatta a zsebében levő bankócsomagot,
ott van-e még és mivel az Isten rendesen észt is ad annak, akinek pénzt
ád, legott megtalálta a jobbik eszét.

– Hej, kocsis! Ösmeri maga a budai zálogházakat?

– Hogyne – szólt az röhögve. – Többet járok oda, mint a templomba.

– Hát vegyük őket sorba.

– Melyik tájon?

– Hiszen ha tudnám. Maga csak figyelmeztessen, ha valamelyikhez odaér. A
helyszínén majd megösmerem, melyik volt.

Czipelte vagy másfél óráig a Rácz-városban, a Vízivárosban, mindenfelé,
de eredmény nélkül. Ez sem az, meg ez sem.

A beszédes kocsis megszagolta végre rajta a vidéki embert, s ő kezdte a
dolgok mibenlétét firtatni.

– Talán megcsalta valamelyik zálogos az ifjú urat?

Laczi a fejét rázta.

– Talán zálogban van valamije?

Laczi a fejével bólintott.

– Hm, értem. Elvesztette a zálogczédulát?

– Nem, megvan.

– Ejnye gigom-gágom! – rikkantott fel a kocsis. Hiszen a czédulán rajta
van a zálogház czíme, száma.

Laczi a homlokára ütött.

– No, erre igazán nem gondoltam volna – szólt felvillanyozva s mohón
előhúzta pénze közül a vastag sárga czédulát.

– Látszik, hogy nem pesti ember – kaczagott a kocsis diadalmas, szinte
fenhéjázó arczczal.

– Már az igaz – hagyta rá.

– Itt sok mindent kell tudni, ha az ember meg akar élni. Éles ész kell
ide.

A czédulából aztán kiokoskodták a helyet s nehány percz mulva
megtalálták az igazi zálogházat és az igazi gyümölcsárus asszonyt.
Mintha gyárilag készülnének ezek a kofa-pofák, éppen olyan volt, mint a
többi.

Csodálkozott, hogy kocsiról látja leszállani és bizalmasan vigyorgott.

– Hát sikerült? – kérdé rekedten kapzsi, irígy pislantással.

– Igen! – mondá Laczi őszintén és a holmija után nyúlt.

– Nem oda Buda, – ugrott fel a székéről, mikor látta, hogy Laczi távozni
akar – egy kis borravaló nekem is kijár a zsákmányból.

Laczi zsebébe nyúlt és egy forintos bankót adott neki, majd föltette
podgyászát a kocsira és a «Fehér farkas»-hoz parancsolta magát vitetni,
eszébe jutott a «sógorasszony», akinek kevesebbet adott tegnap este egy
huszassal, mint amennyit kért. Útközben megállította a kocsit egy
vaskereskedésnél, ahol feszítő vasat s egyéb szerszámokat vásárolt,
amelyekkel aztán a «Fehér farkas»-nál, ahol szobát rendelt, magára
maradván, feltörte a vasládikót.

A lakat csakugyan szomorúságot okozott neki, mert éppen olyan volt, mint
az ő lakatjai, megesküdött volna rá, ha valahol otthon találja, hogy ő
csinálta, de szomorúságát csakhamar eltompította az ámulat, mert amint
fölpattant a vasláda zárja, elkáprázott a szem, mintha az «Ezeregy
éjszaka» valamelyik meséje ugrana ki belőle valóságnak. Színültig tele
volt a láda kincsekkel, arany lánczokkal, smaragd kösöntyűkkel,
rubinttal, topázzal, kirakott csattokkal, egy násfa gyémántokkal, egy
könyvnek (alkalmasint imádságos könyvnek) az arany táblája, kirakva
ezerféle színekben tündöklő nemes tüzű opálokkal, két arany serleg,
drágakövekkel rakott gyűrűk, fülbevalók, nyolcz sor keleti gyöngy,
akkorák, mint a legnagyobb borsószemek, de ki győzné azt mind
elszámlálni.

Valóságosan megijedt a sok kincstől. Mit fog ő ezekkel csínálni?

Hamar megtalálta a választ szívében. Hát mit csinálna velök, vesz egy
kis faládát, abba rakja, aztán elküldi Inokay Mariskának Sulyomra. Hogy
fog az azoknak örülni, hogy ugrál majd a tükör előtt, mint egy kis
bárány. Fölpróbálja valamennyit s találgatni fogja, ki küldhette?

Az aranykönyvtáblába imádságos könyvet köttet be a kompaktornál, aztán
imádkozni fog belőle azért a derék emberért, aki a csecsebecséket
küldte. – Ő reá persze gondolni sem fog, hogy is küldhetne egy rekruta
ilyesmit? Milyen szép lesz aztán, ha hosszú évek mulva, mikor már öregek
lesznek, a kandallónál ülve, lábukat melengetve téli estén, egyszer csak
így szól hozzá: «Mesélj valamit öregem» (már mint ő, Laczi), mire aztán
így szól: «Hát mit meséljek, édes szívem? Jó lesz, ha elmondom, kitől
kaptad te kis lányka korodban azt a sokféle aranyholmit?»

Úgy elábrándozott ezeken, hogy reggelizni is elfelejtett. Már delet is
harangoztak, mikor lement az ebédlőbe, ahol a «sógorasszony» pompás
töltött káposztát adott és rántott csirkét és számított neki az egészért
tizenöt krajczárt – mert akinek az Isten pénzt ad, annak szerencsét is
ád.

Ebéd után azonban hozzálátott a dolgaihoz, megvette a faládát s feladta
a postára a kincseket, úgy, hogy harmadnapra furcsa jelenet fejlődött ki
ebből a sulyomi kastélyban.

Éppen a kastélyban járt délelőtt az öreg Borly és miután a Pestről
hozott pénzt még tegnapelőtt átadta az uraságnak, most csak a
letisztázott részletes kimutatást nyujtotta be arról, hogy milyen árakon
adott túl az Inokay családi kincseken. Nyolcz különböző ékszerész és
régiségkereskedő vette meg a portékát. Ebből három bécsi czég (mert azt
mondja, Bécsben is járt a vén gazember s fölszámította a költségeit).

Az egész lajstromot ott hagyta az uraságnál, az bele is nézett s szokott
könnyedségével megelégelte, hogy vagy két-három tételt megfigyelt.

Egy arany serleg kétezer frt.

Egy régi emaillirozott láncz szebeni ötvösöktől háromszáz forint.

Keleti gyöngysor kétezer frt.

Egy gyémántos násfa ötszáz forint.

Hanyagul az íróasztalra dobta a lajstromot. Minek most mérget nyelni?
Majd előveszi máskor. Már azért se szeretett ezzel a dologgal
foglalkozni, mert bántotta a lelkiismeret, fájdalmat okozott neki az
ereklyék elpocsékolása. Legjobb az ilyenre nem gondolni többé.

Volt, nincs… Pezsgőbe fojtani az egészet.

– Hej, Baptiste, hozz egy palaczk eliquot-t a pinczéből, de itt legyen
az egyik lábad.

Délután azonban éppen a verandán ült a beteg feleségével és a leányával,
mikor a postás csomagot hozott haza a levelek közt, a csomagra ez volt
írva: _Báró Inokay Mária kisasszonynak Sulyom. U. p. Bokrosd_.

– Mit rendeltél, lányocskám? – kérdé a báró.

– Semmit.

– Valami csomagod van.

– Nyisd fel, papa. Neked van peniczilusod.

A báró elmetszette a spárgát, fölfeszítette a fadobozt és ámulva
kiáltott fel:

– A családi kincseink! Hát hogy lehet ez?

A beteg úrnő, ki egész fülig gyapjas nagykendőkbe volt beburkolva,
gépiesen ismételte:

– A mi kincseink? Ne beszélj!

Aztán sóhajtott és köhécselt.

– Istenemre mondom, itt vannak – lihegte a báró. – Csodálatos egy eset.
Mind itt vannak. Megfoghatatlan!

Elsápadt, mint akivel valami kísérteties történik s egymás után kezdte
behányni a beteg asszony ölébe a násfákat, gyűrűket, fülönfüggőket,
kösöntyűket.

Az a reszkető sovány kezét kinyujtotta és babrált rajtok, simogatta őket
és téveteg mosoly játszott az elsárgult ajkai körül. Örült nekik, mint
egy gyerek.

Mariska is csodálkozott a jeleneten. Azon csodálkozott, hogy a szülei
min csodálkoznak.

– Hát hol voltak az ékszerek? – kérdé.

Férj és feleség összenéztek, a grófnő aztán behunyta a szemeit és nem
felelt, magának a bárónak kellett felvilágosítást adni.

– Elküldtük az ötvösnek Pestre.

– No és az mostan visszaküldte. Hiszen ezt könnyű megérteni. Hát mit nem
értesz még, papa?

– Nagy csacsi vagy, lányocskám; az ékszereket nem egy ötvöshöz küldtük,
egyik részét elküldtük Bécsbe ehhez, ahhoz, tudod, igazítás kedvéért,
mert más a serlegek mestere és más a gyöngyök befoglalója és elküldtük
anélkül, hogy egyik a másikról tudott volna és most visszakapjuk az
összes ékszereket egy helyről, egy dobozban a te nevedre czímezve,
anélkül, hogy az aranyműveseknek valaha megmondtuk volna, hogy egy ilyen
nevű lányunk van.

No, már erre Mariska arczán is látszott a megütődés.

– Hisz ez képtelenség!

– No, látod!

– Nincs valami kisérő levél? – kérdé a beteg grófnő – amely világosságot
áraszthatna.

– Nincs – szólt a báró, megvizsgálva a dobozt. – A csomag Budán adatott
fel. Ez az egész.

– Talán Borly adhatna felvilágosítást?

– Alig hiszem. Éppen az ő jelentése teszi megfoghatatlanná a dolgot. De
minek is koptassuk az eszünket. Haza kerültek, mint a Polycrates
gyűrűje. Ez a fő.

– Mariska, kérlek, kelj föl és hozd ki szívem az orvosságot.

Mariska távozása arra kellett, hogy a grófnő egy kellemetlen gondolatját
közölje az urával.

– Félek, Gottfried, hogy az ékszereket még sem szabad a magunkénak
tartani.

– Természetesen, Francziska. Arra egy perczig sem gondoltam. Mi már
fölvettük az árukat, tehát nem a mieink. Elég olcsón vesztegettük el, az
igaz.

– Nem gondolnám, hogy Borly ezúttal is csalt.

– Sőt bizonyosnak tartom, hogy valami miskulancziát csinált. Vagy
legalább nem járt egyenes úton, mert az egyenes úton nem teremnek
csodák. Az egyenes utakon kavicsok vannak és kátyuk, de ez az esemény,
hiszen majd megjön a nyitja, azt engedi hinnem, hogy valami rendkívüli
disznóságról van szó. Rendkívüli komplikácziók rendkívüli disznóságokból
fejlődnek.

– Nem lehetséges-é, – találgatta a grófnő – hogy Borly valami
ismerősünkkel közölte az ékszereladást, aki vele járt mindenütt s mikor
Borly hazakerült, ő visszavásárolta az ékszereket és elküldte ajándékba
Miczinek?

– No, persze, – nevetett gúnyosan Inokay – az anyáknak és a
regényíróknak mindig van egy történetkéjük. Különösen az anyák esze
termékeny. Egy herczeg vagy egy álruhás királyfi, aki a kisasszonyra
vetett szemet. Oh, Francziska, Francziska, nincsenek ma már ilyen
ismerősök…

De bármiként magyarázták is, az eset folyton talány maradt. Várták, hogy
az idő belevilágít, de az idő nem mutatott ehhez semmi kedvet. Ment,
ment feltartóztatás nélkül és hozta magával, amit a sors a kerekei közé
vetett. Előjöttek sorba régi húszéves adósságok, ellágyult
pillanatoknak, apró ballépéseknek, nemes gavallér-stikliknek végzetes
következményei, csak az ékszerek visszatérése maradt kifürkészhetlen
titok. A jezsuita-atya, aki gyóntatni szokta az Inokayakat s minden
évben két hetet töltött a kastélyban, maga is fejet csóvált az eset
hallatára s végre is csodának minősíté a dolgot, hogy a családi kincsek,
melyeknek alapját a szent földön harczoló I. Inokay Gottfried vetette
meg, maguktól térnek vissza a családhoz. Istennek dicsősége és Urunk
Jézus Krisztus ereje nyilatkozik ebben. Utoljára a ház barátja, Balassa
is, aki pedig mindenféle furfangokat képzelt eleinte, beadta a derekát
és a jezsuita-atya nézetét fogadta el, azzal a záradékkal, hogy talán
meg kellene még egyszer próbálni.

Falun lassan, csöndesen múlik az idő – az emberek máskép élnek, a
világrázó események máskép hatnak. Azaz, hogy nincsenek is események.
Idáig el nem jönnek. Ha egy kolosszus törik is össze valahol, itt nem
hallatszik semmi recsegés. Még a szöcskék ugrálása is nagyobb neszt okoz
a fűvek közt. A fűvek pedig megnőnek minden évben, csak egyszer-másszor
vagy nagyobbra vagy kisebbre és ez itt a nagy esemény. Az összetört
kolosszusból talán elvetődik nemsokára egy cserépdarab… de azt se lehet
tudni, miből való. Ágyúk bömbölnek a messzeségben, mindegy, itt azért
tisztán hallatszik a fülemilék hangja a bokrokból. Száguldó lovak
dübörögnek a csatatereken villogó szablyájú huszárok alatt – eh, semmi,
itt vígan ficzánkolnak azért a kis csikók a pázsiton. S ha ide ér is
egy-egy morzsája a nagy eseményeknek, drámáknak, az csak olyan, mint
mikor a finom pernye leszáll a sárga kalászra, mint fekete czérna és
ringatja magát rajta, – hát ugyan ki gondolna arra, hogy az ötödik
faluban egy templom égett el s abból való a kis fátyolszilánk?

Hanem ’iszen azért ide is eljut, ami ide való. Különösen, csodálatosan,
de eljut. Csak az, ami ide való, nem úgy, mint a nagyvárosokba, ahová
minden beér, még az is, ami sehová se való; Disznósy uram példának
okáért beüzeni a kőszenet fuvarozó sulyomi emberektől, mondják meg Borly
Laczinak vagy a nagyapjának, hogy mit lustálkodik otthon a gyerek, csak
hadd jőjjön vissza a zöld posztókötényhez, elég herőczét ehetett már. A
kőszenes emberek azt felelik Disznósy uramnak, hogy a fiú tán nincs is
otthon, mert nem látták mostanában, hanem azért majd megmondják, ha
otthon volna, ő neki, ha otthon nem volna, az öregnek.

Így ér be a fiú elveszésének híre a kőszenes emberektől, mint ahogy
minden beér, csak nem a rendes úton. Lám az özönvíz-katasztrófa is beért
a kőszénben, – most már Sulyomban is látják, hogy a kőszéndarabok valaha
fák voltak és hogy kívül voltak. Nagy dolog lehetett, mikor úgy befelé
fordult a világ, ez a nagy bunda, a fürtös, szőrös oldalával.

Borly uram vállat vont a hírre és beüzente Disznósy uramnak, hogy a fiú
nincs itthon, nem is volt; az ördög tudja, hol van.

Egy ideig nem is keresték. Rossz pénz nem vész el. De bizony a fiú csak
nem jött. Az öreg pedig nem ért rá bemenni a városba, a sok mezei munka
miatt, míg végre a legközelebbi vásárkor mégis belátogatott Disznóssy
uramhoz, hogy mi az hát azzal a gyerekkel.

– Elveszett, kasznár uram, – mondá a lakatos ünnepélyes mosolylyal –
pedig micsoda elme volt!

– De mégis, milyen körülmények közt tünt el?

– Azt mondta pünkösd vasárnapján, haza megy Sulyomba.

– Hm, hm. Ott ugyan nem volt. És egyebet nem mondott?

– Nem szólt egy kukkot se.

– Szomorú volt?

Disznósy uram vállat vont.

– Minden lakatos szomorú. Már t. i. délelőtt – tette hozzá.

Az öreg Borly homlokára ránczok ültek ki.

– Föl nem foghatom, hová lehetett. Nem hallott semmit?

– Nem.

– Mit kellene csinálni?

Disznósy uram gondolkodott, látszott, kinlódik bent a kis agyveleje,
borsónyi izzadságcsöppek gyültek a halántékára.

– Talán ki kellene doboltatni – tanácsolta aztán bizonytalanul.

– Eh, bolondság – szólt a nagyapa. – Nem mopszli az én unokám, vagy
arany gyűrű, hogy meg lehessen találni. Majd előkerül, ha akarja. Bízzuk
a dolgot az időre.

De már erre kitört Disznósy uramból a fölháborodás.

– No hallja, kasznár úr, maga ugyancsak rossz ember; más egy bornyúért
is jobban búsulna, mint maga azért a kitűnő unokáért. Ez már
istentelenség, kasznár úr.

Az öreg kasznár egy bölcs gunyoros nyugalmával mosolygott. Volt benne
daemoni és visszataszító, de egyszersmind a patriarkából valami
fönséges, megható erő.

– Legyen nyugodt, – felelte csendesen – az én öreg nagyapai szívem
megérezné, ha a fiú bajban volna.

Disznósy uram megvetőleg fordított neki hátat.

– A te szíved? – morogta magában. – Egye meg a kutya a szívedet!

De azért mégis imponált neki a kasznár, mikor még egyszer visszafordult
a boltajtóból, ezeket mondva:

– Az ifjúság tele van megmagyarázhatlan bohóságokkal. A fiú nem
közönséges lélek. Tehát nem is jár közönséges utakon. Tehát nem is lehet
megtalálni. Tehát hiábavalóság is keresni. Punktum. Istennek ajánlom,
Disznósy uram!

Lassanként az egész környéken híre ment, hogy Borly Laczi eltűnt.
Beszélték, hogy öngyilkos lett, – mert elkeseredett, hogy lakatosnak
kényszerítette a nagyapja. Beszélték, szinészek közé állott. Látta is
valaki játszani Szegeden. Az egyik vasasnémetet adta a «Peleskei
Nótárius»-ban. Beszélték, hogy betyár lett és a herencsényi erdőkben
együtt garázdálkodik a gonosz Krudy Kálmánnal. Pedig micsoda becsületes
jó képe volt!

Maga a méltóságos báró is érdeklődött a dolog iránt.

– Igaz-e, – kérdé egyszer a kasznárt, – hogy az unokája elszökött a
lakatostól?

– Sajnos, igaz.

– Lelketlenség volt őt arra a pályára adni.

– Én csak jót akartam, méltóságos uram. (Az öreg lehorgasztotta a
fejét.)

– A fiú karakter volt. Nekem is tetszett – folytatá a báró. – Figyeltem
őt. Sokszor összehasonlítottam a fiammal. Szerettem volna, ha olyan
lenne a fiam.

– Oh, a fiatal báró sokkal több, finom, előkelő lélek – szólt Borly. –
Más anyag, egészen más. Nem is lehet egy napon említeni.

– No igen, a Pali izé, csínos gyerek, de puhány. Ebben a Lacziban volt
valami keménység. Valami különös gentlemanlike. Egy kis izé, egy kis
vadság, de nem nemesség nélküli. Mindig eszembe jutott, izé – szólt a
felesége felé fordulva. – Sapristi! – mi is jutott csak az eszembe? Hát
igen, hogy gyerekkorában ilyen lehetett a Széchenyi Stefi. Hja, bizony
egy kis vadság. Ez a karakter virágja. Ha a nap süti, kibontja a
szirmait, ha árnyék éri, befogja a penész. Egy rablóbetyárból könnyen
válhatott volna kedvező viszonyok közt hadvezér s Napoleon talán a
Bakonyban végzi életét, ha magyar parasztgyereknek születik, – ámbár
iszen így se végezte valami fringiásan. Natürlich. A fiút nevelni
kellett volna, hogy a vadságot levakarják róla az izék, a professzorok,
nem odaadni mesterembernek, ahol csak izék, uj durvaságok ragadnak le
rá.

– Szegény az eklézsia, méltóságos uram, – panaszkodott Borly a verenda
oszlopához dőlve – nem győztem kettőt taníttatni.

– Paperlapap! – nevetett fel a báró gúnyosan, ki ritkán volt olyan
beszédes kedvében, mint éppen ma. – Maga engem szamárnak tart Borly? Mi?

– Oh, uram, méltóságos uram!

– Csak vallja be. Maga minden nagy urat izének, szamárnak tart, mi?
Azért, hogy tükörből fésülködünk, gondolja magában: «Nektek csak hajatok
van, de agyvelőtök nincs.» Pedig lássa, nekünk is van eszünk (s mereven,
megvetően, fixirozta Borlyt). Azt hiszi, én nem tudom, hogy maga gazdag
ember?

– Hogy én?

– Hogy pénzei vannak a losonczi takarékpénztárban, a miskolcziban, az
egriben. Ön gyüjt, mint a méhecske. Ön szorgalmas, mint a méhecske.
Hanem okosabb, mint a méh, mert az egy rakásra gyüjti a mézet s jön
őszszel a gazdasszony és kiszedi a kaptárból. Ön azonban három-négy
kaptárba rakja a dolgait és erre van is oka, mi? Én legalább méltánylom
az okait, mert a méh a virágokról gyüjti a mézet s ezt nem szükséges
neki eltitkolni, ön ellenben nem a virágokról gyüjti, de erről a
thémáról nem akarok beszélni, mert én tükörből fésülködöm. Hiszen ért
engem? Hanem azért azt a gyereket taníttatni kellett volna, nagy vétek
érte, ha valami ferde dologba bonyolódott.

Az öreg kasznár fülig vörösödött, mindamellett gunyorosan, fölényesen
mosolygott.

(Borszasztó szemtelen fráter – gondolta magában a báróné.)

– Majd megmutatkozik az én igaz lelkem egy napon, higyje meg, méltóságos
uram. Majd lát engem még a méltóságos úr az én igazi ruhámban.

– Hiszen látnám én most is, ha nem tartanám a szemem behunyva, – felelte
Inokay csípősen. – De nem akarom tovább feltartóztatni – tette hozzá
fáradtan, hidegen. – Tudom, hogy sok dolga van.

Ily jelenetek gyakran előfordultak a kastélyban, kivált az utolsó
időkben. A főúr idegeit megviselték a ki- és bejáró végrehajtók.
Ingerlékeny lett. A szegénység nemcsak az arczon szánt barázdákat, hanem
a lelken is. A simaság eltünik s még a modor is hepehupás lesz.
Annyiszor figyelmeztették a kasznár üzelmeire, hogy végre is megszokta
őt vagyoni megrontójának tekinteni. A saját könnyelműsége, mint ártatlan
mellékszereplő, mind ritkábban jelent meg a színen, minél jobban
közelgett végkifejléséhez a dráma. De mégse birt volna szakítani
Borlyval. A totum fac nélkül élni se akart volna. Végre mégis csak az
öreg segítette ki minden bajból. Nagy szorultságban még a kőből is ki
tudott pénzt préselni. Olyannak tünt fel nem egyszer a báró előtt, mint
a gondviselés, kivált mióta egyre szegényebb lett. Mikor utolsó
forintját költötte, mikor az inség beköszöntött (mert az is megérkezett
csakhamar) és már nem volt semmi kigondolható forrás, az öreg rendesen
előtoppant valamivel:

– Nini, majd el is felejtettem, itt járt nálam egy ványoki paraszt és
lefizetett ötven forintot, hogy azt mondja, még a méltóságod apjának
tartozott vele. Itt van, elhoztam a pénzt.

Máskor valami száz év előtt kötött üzletből jött vissza hetvenhárom
forint húsz krajczár. És ez így ment mindig a tizenkettedik órában.
Mintha a gondviselés hajigálna le a bárónak éppen a kellő pillanatokban
némi kenyérmorzsákat. De a bárónak úgy tetszett, (mert a báró kombináló
fej volt), hogy ebben Borly uram is segít egy kicsit a gondviselésnek. S
voltak perczei, amikor szinte jó szívvel gondolt a totum facra. A vén
gazembernek mégis van szíve. A vén gazember mégse olyan kapzsi. Hiszen
ezeket a pénzeket, amelyekről senki se tud, mind megtarthatná magának.

Ellenben az unokájával való elbánás mindig felháborította, pedig ez idő
szerint ennek az eltünése volt a környék legérdekesebb beszélgetési
csemegéje. Mindennap bukkantak fel uj és uj hírek, de a valóságot senki
se tudta, csak talán a baronesz sejtette, aki azonban anyja
felgyógyulása után visszament a zárdába és talán nem is sokat törődött a
szegény fiúval.

De hát akármilyen nagy a világ, mégse vész el abban egy gombostű sem, és
végre mégis csak eljutott a valóság, mely a hazug híreknél lassabban
jár, a nagy messzeségből a kicsiny faluba, mivelhogy Korporal Johann
Bőrös huszár levelet írt a soktornyú Majlándból a szeretőjének, Kovács
Juditnak, Sulyom helységébe, Nagy Magyarországon, – amelyben megírta,
hogy hála istennek egészséges, csak éppen a lábán támadt egy bütyök,
akkora, mint egy huszas, amiatt van most ispotályban, ahol minden órában
ezerszer gondol az ő Jutkájára és a huszasról jut eszébe, hogy
véghetetlen keserves szerelmében és dologtalanságában, mert most a lovat
is más puczoválja, (hiszen legalább az lenne mellette ágyánál a nagy
bánatjában), az jól esnék, ha egy kis dohányra valója lenne, de az
sincs, pedig a dohányzás vígasztalná. Azért hát küldj drágám két
forintot, de jól bepecsételd, hogy az olaszok útközben ki ne lopják,
mert olyanok. Ujság itt nincs egyéb, csak egyre beszélik, hogy háború
lesz. A generálisunk magának a császárnak a testvére. Aztán még az az
ujság, hogy itt van a kasznár Laczi is a regementben, aki a legfiatalabb
huszár, beállott valahol Pesten önkénytesnek, bizonyosan a gonosz
nagyapja adta el, és olyan szép legény, hogy valamennyi rozmaringos
ablakból őt nézik a majlándi fehérnépek, de én ugyan rájok se nézek,
mert ne félj rózsám, ha te nem látsz is engem, én mindég látlak. Az
Isten áldjon meg erővel, egészséggel, de a két pengőrűl, meg az én epedő
szivemről felejtésbe ne essél.

Mint a villám futott szét a híre Bőrös János levelének, a nótárius úr
olvasta el, hát el is híresztelte.

– Ahol ni, katonának állt be a Borly-fiú. Otthagyja a foga fehérét
szegényke. Mert van is a golyónak esze? Lám, mivé fejlődik egy gonosz
ember cselekedete. Mert bizonyosan a fölötti elkeseredésében állt be,
hogy mesterembernek adták.

Nagy szenzáczió lett ebből. A sulyomi lányok még nótát is csináltak rá.
Nem emlékszem már szórul-szóra, csak azt tudom, hogy magát a Laczit
szólaltatták meg, mintha ő panaszkodnék:

  Tudod-e drága nagyapám,
  Hová adtál?
  Véres rózsák ahol teremnek,
  Rózsának szántál.

  Tudod-e drága nagyapám,
  Mi az ebédem?
  Pecsenyém lóbul,
  Italom hóbul,
  Ez az ebédem.

  Tudod-e drága nagyapám,
  Milyen az ágyam?
  Jéghideg kövön
  Egy durva köpeny,
  Ez az én ágyam.

Hanem iszen nem így volt ez versbe rakva, ahogy én irom, hanem sokkal
szebben, úgy hogy összebongtak a szavak a sorok végén, mint a csöngetyűk
a lovak nyakán, én csak úgy nagyjában emlékszem és tudom, hogy gyönyörű
és megható dal volt. Az öreg Borly is hallotta nem egyszer, mert csak
éppen azért is fújták a szénagyűjtő leányok, hogy ő arra ment, de nem
haragudott érte, legalább nem mutatta, csak egyetlen egyszer tört ki
nagy haragosan:

– Ostoba libák vagytok! Van is ilyenkor Majlandban hó!

Hó ugyan nem volt Milanóban, inkább a szokottnál is nagyobb melegük az
olaszoknak, – mert a háború csakugyan kiütött Olaszországban is, bár ez
csak olyan mellék-epizód volt; az igazi nagy hadjáratot a porosz király
indította.

Nekünk egyébiránt meglehetősen közömbös volt. Egy háború, melynek nem
lehet rossz kimenetele. Mert okvetlenül megverik benne a németet. Vagy a
mi saját németünket, vagy a másik németet. De mégis jobb volna, ha a
mienket vernék meg.

Sulyomban mindez a legkisebb izgatottság nélkül esett meg. Balassa Antal
báró hajtatott négyesén egy hétfőn éjfélkor Kékkőre a városból.
Sulyomban a kastély előtt megállott, de már nem volt módja bemenni:
kapu, ajtók becsukva; csak az Inokay ablakát zörgette meg, ahol
világosságot látott.

Inokay, aki franczia regényeket olvasgatott, kiugrott az ágyból,
fölkapta a revolvert és az ablakhoz futott.

– Ki az? Mi az? Mit akar?

– Én vagyok, Balassa. Nagy hírt hoztam.

– Mi történt?

– Megvertek minket – kiáltá be lihegve. – Vége Ausztriának. Fut a
seregünk Königgrätz alól.

– Áldassék érte az úr szent neve! – felelte Inokay ájtatosan.

Szép világ volt ez. Az első föllélegzés. Mintha csak gonosz álom lett
volna az eddigi élet. Új hír jött reggelre, hogy Klapka seregével az
ország határain betört. Hol vette, hol nem vette a seregét, de jön vele
és most már megint mindnyájunknak el kell menni. Mozogni kezdenek már a
rögök is. Nagy dolog az, mikor egy egész nemzet reménykedik, vár
valamit. Nem is tudja, mit. Csodákat. A falusi legény mustrát tart apja
istállójában a lovak közt: melyikre illenék legjobban a nyereg? A kis
parasztgyerekek ellopkodják az üres pálinkás hordókat és dobolnak
rajtuk. Az arató lányok abba hagyják a Szűts Marcsa románczát és azt
kezdik dalolni:

  Jön már Kossuth, Klapka. Itt van már Horpáczon.
  Hamar a nyergemet, ott van a padláson.

Itt a vesztett csatákról a részleteket várják, Bécsben már tudják
ezeket, – ott meg azt figyelik, hogy miként dobolnak a kis gyerekek az
üres hordókon a falvakban. Félelmes hangot adnak azok ilyenkor. Azt
mondják azok a hangok, hogy a legélesebb kardot nem solingeni aczélból
kell verni, hanem a népek szeretetéből. A Burg termeiben komoran sétál a
császár és nem azon gondolkozik, hogy a hódítókkal kellene beszélnie,
hanem a meghódítottakkal. Egy udvari tisztviselő kel titkon útra
Kehidára az öreg «tekintetes úr»-hoz, hogy a császár szeretne vele
beszélni… és így szövődik a történelem olyan szálakból, amelyekre senki
se gondol.

De azért Sulyomnak is megvannak a maga kis tragédiái.

Egy-egy öreg asszony sírdogál a padkán, mely a napraforgós, muskátlis
előkertben lapul meg a falnál. Ez annyit jelent, hogy valahol egy legény
elesett. A kasznár úr, vagy maga a báró úr olvasta az ujságból. Sokan
megsebesültek, némelyek elvesztek a futásban. Ezekért is reszketnek
itthon a családtagok. Katonalevelek jönnek, azokat az egész faluban
széthordják az írástudók és felolvassák a kutaknál vagy a faluháza
előtt, ahol nagyobb fajta gyülekezés vagyon. Ezek sokkal szebbek, sokkal
érdekesebbek, mint az ujságok. Hát bizony Tóth Pál is beleharapott a
fűbe valahol Morvaországban. Sőt Bőrös Jancsit is derékon szakította egy
kartács. Az se ír már többet levelet Juditjának. Hanem a kasznár
Laczival meg mi történt? Azt írja Kazi István öreg szüleinek, hogy egy
előörsi csetepatéban hat olaszt vágott le, olyan nagy virtus
cselekedetet mutatván, hogy másnap maga Albrecht főherczeg
napiparancsban dícsérte meg az egész ármádia előtt s azon melegében
kinevezte hadnagynak. Bizony, hallja kegyelmetek, öreg szülém, az úr a
pokolban is úr, könyvekben hízott elméjével többre megy mindenütt, mint
mi szegény legények, ha megszakadnánk is a vitézségben.

A hír valónak bizonyult a lapokból is, hol «egy magyar huszár bravurja»
czímen volt leírva a Borly László vitézi kalandja. A báró maga vitte át
a lapot a kasznárházba a vén gazembernek.

A gazdasszony azt mondta, nincs itthon.

– Hát hol van?

– Elszaladok érte – vállalkozott a szakácsné.

– Majd magam megyek, hol van?

– Megkövetem alásan, a kutyái közt.

A pajtában volt az ebek gyógyterme, az öreg úr felgyűrt ingújjakkal,
derekára kötött köténynyel dolgozott köztük, kötözgette a sebeiket,
pemecselt velök olyan fontoskodással, mint egy nagy operateur; egy öreg
szánnak az alja tele volt orvosságos üvegekkel, zsírtégelyekkel és
mindenféle furcsa szerszámokkal.

A báró vidáman nyujtotta eléje az öreg «Pesti Napló»-t.

– Olvassa el, – szólt mohón – hogy mit művel az unokája.

– Olvastam már – felelte közömbösen.

– És ezt maga csak így mondja? Hisz ez nagy dolog! A fiú karriérje meg
van állapítva. Ember lesz abból.

– Azért, mert hat embert összevagdalt? – kérdé a kasznár gunyorosan.

– Meg van maga bolondulva?

Az öreg Borly vállat vont.

– Könnyű hat emberen akár száz sebet vágni egy félóra alatt, de nehéz,
méltóságos uram, csak egy sebet is begyógyítani. Itt látszik ezeken a
kutyákon. Ezt a bundást már két hónapja gyógykezelem s még mindig fáj a
lába. Fáj még, Bundáskám? (Lehajolt hozzá, szeretettel simogatta.)
Nagyon fáj még, szegénykém?

A báró fejet csóvált s elujságolta mindjárt a bárónőnek, hogy az öreg
egy csöppet se látszott örülni az unokája sikerének, mert az hat embert
összevagdalt és hogy milyen gyöngédséggel gyógyítja az ebeket.

– Talán mégis van szíve – vélte Inokayné.

– Van annak ördöge, nem szíve. Pietista lett, ez az egész. Ami gyakori
jelenség éppen a nagyon bűnös embereknél és a parázna multú
asszonyoknál, hogy életük alkonyán elkezdik a Bibliát olvasni, a
templomot bújni, a szegényeket istápolni, az erényeket prédikálni.
Szóval, fölveszik az apostoli allure-öket, hogy most meg az Istent
bolondítsák, miután már az emberek ellen eleget vétkeztek.

Borly Laczi tehát hadnagy lett, de még ezzel nem ért véget a
szerencséje. További hírlaprészekből, részint saját leveleiből még a
következőket kell róla elmondani.

A főherczeg egy nap Mantuához közel a Mincio balpartján ütött tábort s
egy parasztházat foglalt el lakásul. A vidék délről nyitott volt,
éjszakról ellenben hegyes, erdőborított.

Második éjjel, mikor a tábor már nyugovóra tért, a főherczegnek eszébe
jutott, jóval túl éjfél táján, miután úgy se tudott aludni főfájása
miatt, hogy egy kis sétát tesz a táborban, egy kis friss levegőt szí a
csillagos éjben s megnézi az előörsöket.

Segédtisztjétől követve, végigment a roppant alvó táboron. Csak
imitt-amott pislogtak még tábortüzek, mint macskaszemek a sötétben. Az
egyik tűznél egy fához támaszkodva egy huszártisztet vett észre.

Lépteit szándékosan arra irányozta. Kiváncsi volt, hogy a tiszt mért nem
alszik és mit figyel.

A tiszt is észrevette a főherczeget és szalutált.

A tűz amint reá világított az arczára, a fővezér ráismert Borly Laczira,
aki néhány nap előtt lett hadnagygyá.

– Ön még nem alszik, hadnagy úr?

– Nem, fenség.

– Talán észre vett valamit? – kérdé a főherczeg.

– Igen, fenség s éppen azon gondolkoztam, hogy felköltöm ezredesemet és
jelentést teszek neki.

– Ah – szólt a főherczeg meglepetve. – És mit vett észre?

– Igen gyanús dolgokat, fenség.

– Sapperlot, hadnagy, beszéljen hát.

– Attól tartok, hogy az ellenség a hátunkba jön és meglep az éjszaka
álmunkban.

– Az lehetetlen! – mondá a főherczeg elgondolkozva. – Hiszen az
előőrseink fel vannak állítva és még eddig semmit se jelentettek.

– Mert még ők nem vették észre az ellenséget és az későn is talál lenni.

– De hát akkor miből szopja ön ezeket?

– A madarak sokasága röpül ki az erdőségből órák óta, pedig ezek a
madarak aludnának, fenség, ilyenkor, ha az erdőben csend volna. Az
erdőben hadtestek nyomulnak előre felénk s ezek verik fel a
szárnyasokat.

A fővezér lábai a földbe gyökereztek.

– Sapperlott, önnek igaza lehet! – kiáltotta s maga is figyelni kezdett.
Csakugyan hallani lehetett az erdő felől s annak monoton zúgásától
megkülönböztetni az elütő rebbenés neszét: zsr, zsr, amit csak
madárszárnyak suhogása okozhat.

A fenséges fővezér rögtön kiadta a parancsot a tábor fölébresztésére s
hogy harczra készen álljon.

Alig egy óra mulva visszatért éjjeli pihenő helyére, de még le sem
ereszté fejét a vánkosra, mikor már az előőrsök puskalövései az ellenség
közeledését jelentették. A támadásra kész sereg most már pozdorjává
verte őket s Borly László ezért a megfigyeléseért megint fölvarrhatott a
dolmányára egy csillagot.

– Ha így fog haladni ez a fiú, – mondogatták a táborban – hogy minden
héten egyet lép előre, egy esztendő mulva Isten lehet.

Ehhez az epizódhoz a kiegészítő magyarázatot egy katona-levél adta meg,
mely egy pár hónap mulva megérkezett Sulyomra a kasznár úrhoz.

«Kedves nagyapka! (így szólt a levél.) E soraimat Bécsből írom, ahol a
Ringlottengasse 15. szám alatt lakom. Jó tágas udvari szobám van, tíz
forint havonkint. Mindenekelőtt kezeit csókolom és bocsánatát kérem,
kedves nagyapka, hogy híre-tudta nélkül otthagytam Disznósy uramat és a
lakatosságot, de ez a pálya nem birt kielégíteni és a sors úgy akarta,
hogy katona legyek. Ha megszomorítottam ezzel a lépésemmel, talán vétkes
vagyok az Isten előtt, de másrészt csak az ő szent akarata olthatott
belém oly vágyakat, melyeknek ellentállni nem tudtam s melyek a
katonaéletbe vittek. Eddig, hála Istennek, nincs okom panaszkodni, a
szerencse kísért uj pályámon, a golyó megkímélt s kitüntetések értek.
Közkatonából főhadnagy lettem rövidesen. Amiben az Istennek én hozzám
való jóságát látom és azt, hogy a nagyapa órája nekem szerencsét hozott.
Mert mikor a Mincio mellett feküdtünk a táborban és egy éjjel egész
tizenegyig inspekcziós voltam, órámat a nagyapa meghagyása szerint, hogy
azt pont fél tízkor minden este kitegyem a zsebemből, hogy nyugodt,
vízszintes helyzetben legyen s ne járjak vele, ösztönszerűleg gépiesen
azon este is kitettem a mondott időben, mint ahogy általában mindazt
teljesítettem és teljesítem most is az órával, amit akkor rám parancsolt
nagyapka. Nem találgatom, miért mondta ezt vagy amazt, teljesítem, amit
mondott. Ahogy aztán tizenegy óra után magam is le akartam hajtani a
fejemet nyugalomra, egyszer csak megtapogatom magam, hát nincs az óra a
zsebemben (megijedek, hiszen az az egyetlen emlékem otthonról),
halaványan emlékezni vélek, hogy kitettem valahol a zsebemből, de hol?
Talán valamelyik tábortűznél, ahol megfordultam. Alkalmasint letettem
szórakozottan a gyepre. Nosza, indulj Laczkó, keresd meg az órádat.
Keservesen esik, de meg kell keresni. Kerestem, kerestem, szinte egész
hajnalhasadásig, amikor végre megtaláltam, de épp e keresés közben
lettem figyelmes a közeli erdőség felhessegetett szárnyasaira, amihez
járult a fővezér váratlan megjelenése, akinek erről jelentést tettem
(reménylem, már olvasta nagyapa az ujságokból) s így léptem megint előre
egy fokkal, amit, mert babonás vagyok, egyenesen az órának köszönök,
vagyis annak, hogy a tanácsokat, melyek hozzá fűződnek, betartottam.

Csak azért nem írtam előbb, mert be akartam várni, míg a haragja kihül
irántam. Ha már kihült volna, írja meg, kedves nagyapa, mert már nagyon
szeretném látni. Ha ki nem hült is, szeretném látni.

Kezeit csókolja

szerető unokája

_László_.

_U. i._ Én most a Feldmarschall Kapronszki adjutánsa vagyok.

Az éjjel nagyapkáról álmodtam. Hát a kastélybeliek mit csinálnak? Pistát
csókolom, ő is írjon.»

Ez a levél csak fölfrissítette azokat a legendákat, melyek a gyermek
főhadnagyról szálldogáltak a mi vidékünkön. Na, ha abból nem lesz nagy
ember, akkor megette a fekete herkenytyű az egész ármádiát. Ime, mit
érhet egy kis megfigyelés! Ha az a fiú észre nem veszi a madarak
röpülését, Olaszországban is könnyen Benedeket fog az ellenség. Mert
mind Benedek az – az Isten akárhová tegye őket. Egy félmillió Benedek.
Hanem ebből a fiúból, majd meglássák, valami Savoyai Eugén ugrik ki.
Hiszen Napoleon se kezdte jobban.

Voltak, akik ezt se hitték. Végre is nem minden kaparás származik
oroszlánkörömtől. És hát mit ért, hogy Olaszországban mi győztünk? Mit
ártott volna, ha ott is elvesztjük a csatát – mikor a béke azért úgy
lett megkötve, mintha elvesztettük volna? Velencze, Lombardia az olaszé
lett.

A professzor úr a gimnáziumban, ahol Inokay Pál báró és a nehézkes eszű
Borly Pista tanult, ragyogó arczczal jött be egy reggel az osztályba és
a kék czeruzájával a mappán kijelezte, ami Olaszország figurájából
visszaszármazott Olaszországnak.

– Mars ki a csizmából![1] – mondá, mintha a szegény Ausztriához intézné
szózatát s aztán felénk fordult és elmagyarázta a világra szóló
fordulatot, kiéreztetve a szavak háta mögül, hogy Ausztria most már
meglehetősen mezítláb van. Azt is kisejtettük, hogy bár ő húzta ki a
lábát a csizmából, mégis a mi lábunk (a magyaroké) szabadult meg a
szorítástól.

Jókedvében lévén, az egész óra alatt a custozzai és a königgrätzi
csatákról mesélgetett, el nem felejtkezve arról sem, hogy ott messze a
csatatereken is a főiskola egyik kiváló növendéke, Borly Laczi tüntette
ki magát a legjobban (bizony használhatta volna az eszét másra is),
kiemelte a megfigyelések hasznát minden téren, ez lévén a tudományok
tudománya s miután ezeket elvégezte, kiszólította az első eminenst,
Inokay Pál bárót és a következő kérdést intézte hozzá:

– Mondd meg nekem ezek után Inokay, hol kel fel a nap?

Pali báró elgondolkozott a szokatlan kérdésen, minthogy növénytani óra
volt, aztán így felelt meg hasonló ünnepélyes hangon:

– Sadovánál.

– Valde bene, fiacskám. Valde bene. Szeretnélek megölelni e helyes
feleletért. Csak egyben hibáztál. Königgrätzet kellett volna mondanod.

– Én Sadovát olvastam az ujságban.

– Igaz, vitás a dolog; a poroszok Sadovát mondanak, az osztrákok
Königgrätzet, de én az osztrák pártján vagyok ebben.

Csendes, kedvetlen morgás futott végig az osztályon.

– Mert, hogy kit hol vertek meg, – folytatá az ő professzoros humorával,
– arra visszaemlékezni mindig a megvert az illetékes.

Tényleg felkelt a nap Königgrätznél. Rásütött a rögökre, a hangyák
kibújtak alóluk, rásütött a koporsókra, a halottak feltámadtak,
bevilágított a kulcslyukon, a nyirkos börtönök megnyíltak, öreg, fakó
irások, amelyek már nem értek semmit, bástyákká váltak és felvonó
hidakká; nyüzsögni, mozgolódni, élni kezdett a nemzet.

De Sulyomra persze ennek is csak bágyadt visszfénye jut el. A falu csak
falu. Mit lát az ebből az ujjászületésből? A nagy halleluja-zengésből
akkora lesz, amit a cserebogár szárnyverése is elnyom. Nincs itt se
szózat, se fáklyafüst. Legfeljebb arról lehet egy kicsit sejteni az uj
aerát, hogy a bíró uram bemeszelteti a sárga-fekete oszlopot, melyen ott
áll a táblácska a maga primitiv rébuszával:

_Sulyom Helység tilos._

Hanem az már itt is valami, mikor egyszerre csak nemzetiszín zászlók
jelennek meg a házakon, mintha a fakó, füstös zsúpfedelekből nyiltak
volna ki. Vajjon megérzik-e ezt a csodát a Kossuth-bankók, amiket a
nagyapó tizenhat évvel azelőtt szintén oda dugott a zsúpok közé? Ma már
rájok se tudnak akadni. Pedig hátha még eljön az idejük. Csak lobogj,
lobogj öreg zászló, régen nem lobogtál; játszszál vele szellő, régen nem
játszottál!

Hanem iszen, ha a szellő nem játszott volna is a zászlókkal, játszottak
volna ők maguk eleget az emberi szívekkel. Két név volt rájok írva:
«Éljen Inokay Gottfried képviselőjelöltünk» az egyiken, Peszerényi Gábor
a másikon.

Hja, ezek a zászlók! Bizonyára a legszebb hely a fehér közepük, ahová
egy emberi nevet felírni lehet. Fölfelé már csak a történelembe visz az
út, – de lefelé is mehetni. Innen pedig rendesen a hivatalos lapba kerül
a név, az «Árverés» rovatba. Mert a fülemile-nyelveknél is, melyek
egykor a Lucullus-lakomán szerepeltek, költségesebb eledel a választói
nyelvek, az éljenek és a szavazatok. Már hatvanegyben is Inokayt akarta
fölléptetni a sulyomi kerület, de akkor Borly lebeszélte a méltóságos
urat.

– Isten ments. Mit gondol a báró úr? Hisz az nagy költséggel jár. Nem
birjuk meg. A birtok nagyon meg van terhelve. Nincs pénzünk hozzá. De ha
még volna is a választáshoz, nincs a Pesten való tartózkodáshoz. Ha csak
egy évet töltene ott a báró úr rangjához illően a családjával,
összeroppanna minden. Csőd lenne ennek a vége. Gondoljon az apró
gyerekeire méltóságod.

Inokay engedett akkor az érveknek, meghökkent a következményektől és nem
lépett fel.

Most megint felszólították a kerületben és most már Borly is azt
javasolta, hogy föl kell lépni.

A báró csodálkozott.

– Maga nyilván meg van bolondulva, Borly. Hiszen tudja, hogy a tönk
szélén állok, hogy a fiamért, a leányomért a kosztot nem tudom fizetni,
hogy már a helybeli mészáros húst nem akar hitelbe adni s ennek daczára
azt javasolja nekem, hogy lépjek fel. Miből, honnan vegyem a
költségeket? Talán valami aranybányát fedezett fel?

– Hát ’iszen éppen azért kell föllépni, mert nem fedeztem fel és mert a
tönk szélén áll méltóságod. Ezt a helyzetet még csak úgy lehet
ideig-óráig fenntartani, ha most megválasztják. A hitelezők lecsitulnak,
sőt még a hitel zsilipjei is megnyilnak egy időre.

– De hát aztán?

Borly a vállát vonogatta.

– Ami «aztán» van, az már Isten dolga.

– És mi lesz szegény gyermekeimből? – sóhajtott a főúr, fejét
gondterhelten lehorgasztva félkönyökére.

Ritkán voltak ilyen világos pillanatai. Menekült az efajta gondolatok
elől, de ha megragadták, finom lelke összetört alattok.

– A gyermekei? Az szintén az Isten dolga, – mondta Borly szinte vallásos
kenetességgel. – Ő fog azokról gondoskodni, a maga módja szerint. Sőt én
azt tartom, hogy már gondoskodott is.

– Hogy érti azt?

A vén gazember zavarba jött, elvörösödött, mint a czékla.

– Úgy értem… hogy is érthetném máskép? Tudniillik, – hogy szavamat ne
felejtsem… Mit is mondtam, hogy is mondtam csak? Igen, úgy értem, hogy a
baronesz igen szép, tehát férjhez megy.

– De kihez?

– Valami derék emberhez.

– Hozomány nélkül?

– A derék ember nem keres hozományt.

– De hol van ilyen derék ember?

– Bizony nem mindig a grófok és bárók között.

Ilyenkor rendesen sóhajtott Inokay, kinézett az ablakon, a felhőkből
képződő alakzatokat bámulta hosszan, majd így szólt:

– Rosszul hajtanak a kopók!

Ez volt a rendes szavajárása. Eleinte csak a birtokra vonatkozott, mely
rosz termést hoz, később pedig magára Borlyra, a kopókra semmi esetre
sem, mert azokat és a fajlovakat egyenként adogatta el, már nem volt egy
sem.

Az adósságok egyre fenyegetőbb jellegben kóvályogtak a feje fölött, a
hurok mindig jobban összeszorult a nyaka körül, – de azért csak múltak a
napok és valahogy majd csak mindig lesz. Apró örömei most is csak úgy
voltak, mint azelőtt. Nagy örömei pedig egy nagy úrnak soha sincsenek.

Ilyen apró öröme volt, hogy fia első eminens. Írták a professzorok, hogy
milyen derék fiú. Ha még megvolnának a dominiumok, föl se venné, – de
így egy pompás napot szereztek neki. Igaz, hogy uj bánatot is, mert fájt
a szíve, hogy meg kellett szüntetnie a mentort, akit eddig mellette
tartott s aki egyszersmind angol nyelvre tanította.

De hát a Gondviselés is vigyáz egy Inokayra s nemsokára levelet kapott a
fiútól, hogy egy angol nyelvmester annyira megszerette, minden héten
ingyen ad neki két órát az angolból, tovább gyakorolhatja magát s
ugyanekkor valami franczia madame is megismerkedett a kis báróval, az
meg sétákat tesz vele reggelenként s az öreg Dumas nyelvén csacsog vele.
Csak aztán bele ne szeressen a lurkó! Ami azonban közelről nem festett
olyan veszedelmesen, mert a madame a hetvenedik tavaszban járt.

Így izmosodott szellemiekben a fiatal Inokay és ily apró szerencsék
érték. Az öreg is tudott ezeknek örülni. A szegénység talaján jobban és
sűrűbben tenyésznek a virágok.

De hát a fiú meg is érdemelte a sors kedveskedéseit. Pompás,
szeretetreméltó ficzkó lett. Nem a régi oligarchák folytatása, hanem
teljesen uj hajtás. Olyas valaki, aki egyenlő erővel akar versenyre
szállni a társaival, hogy melyik a különb legény, ki vág nagyobb rendet
az élet küzdelmei közt? Szinte resteli, hogy ő báró Inokay. Jobban
szeretne lenni Tóth János.

Mikor húsvétkor otthon volt, eljárt a parasztokhoz, bekukkantott a mezőn
a csőszhöz, annak a kunyhójába s engedelmet kért az apjától, hogy egy
éjszaka ő is künn hálhasson, hogy milyen élet a csőszé, tudvágyó,
igénytelen, szerény és mégis nagyratörő, mert amellett, hogy a
paraszttal szóba áll, a múzsáknak is teszi a szépet. De már ez az ő
legbensőbb titka. Erről csak Borly bácsi tud. Mert az utálatos vén
gazembert csakis ez a gyerek szereti igazán. Csodálatos egy gusztus.
Pedig azt mondják az emberek, hogy a gyerek ösztöne csalhatatlan,
legjobban találja el, ki a jó barát, ki az ellenség. Ha tudná a szegény
báró úrfi, hogy ez a vén ember tette tönkre a szüleit s földönfutóvá őt.
Hanem annyi esze most még nincs. Egy nagy költői beszélyt kezdett
komponálni a vizsgára, «Jurisics Miklós Kőszegen», csupa gördülékeny
hexameterben s ha egy-két strófát kifaragott belőle, nyomban átszaladt a
kasznárlakba, hogy az öregnek felolvassa, aki nagy barátja a
versificatoroknak és a sánta kutyáknak (hanem a sánta hexametereket
talán még se szereti). Ilyenkor bezárkóznak, a szakácsné, aki a
kulcslyukon nézeget be, azt beszéli, hogy az úrfi most is, mint kis
gyerek korában, oda ül az öreg ölébe s úgy olvassa fel neki egy
papirosról a szavakat, melyek szépen pattognak mintha bolhákat
roppantana az ember.

Perkál Zsuzsa pletykája terjed a vidéken, mert olyan itt, ami a
kastélyból jön, mint ami Bécsben a Burgból kiszivárog, minden bolondság
nagy esemény.

– No, hát jó is, – mondják – hogy a kis báró költő lesz, még pedig
_emilyen;_ mert már amolyan nem lehet, aminő az apja volt.

E pletykából az öreg báró is megtudja, hogy a fiú verseket ír. Még el is
mosolyodik. Ártatlan foglalkozás. Úrnak se derogáló. Gróf Zrinyi is írt,
Balassa Bálint is, Koháry is. Aztán a hősöket énekli, Jurisics Miklóst.
Hát jól van, csak a vers is jó legyen. Ámbár majd kitudódik, elmegy a
vizsgára, meghallgatja.

De biz azt soha se hallotta meg az öreg Inokay, mert a Palinak vagy
elment a kedve a thémától, vagy nem bírta tovább szőni, jobb időre
hagyta és a «Tavaszhoz» czímű poemát készíté a vizsgára, mely is rendes
szokás szerint már a vizsga előtt egy héttel jelent meg a többi jelesnek
ítélt vizsgai dolgozattal az önképzőkör lapjában, a «Korány»-ban.

Mindamellett a vizsga napján az egybegyűlt szülők előtt egy csomagot
mutatott fel az igazgatótanár úr, dr. Bogdán Lukács a következő
szavakkal:

– Ismeretlen kézből egy csomag érkezett azzal a kívánsággal, hogy azt
közvetlen a magyar költészeti dolgozatok felolvasása után nyissam ki s
az abban foglalt kérelemnek eleget tegyek. Íme felbontom a csomagot.

Fölszakítván méltóságteljes nyugalommal a pecséteket, miután a csomag
kioldózott, félénken fogta meg a szélét a mutató és a nagyujjával, mely
a diákok szerint lapos volt, mert az örményeké állítólag lapos a
kecske-nyúzástól és azért fogta meg félénken és tartotta messze magától,
hogy hátha robbanóanyag van benne, nagy súlya miatt nagyon gyanus volt.
Valahogy ügyetlenül lefelé fordítá a nyílását, mire aranyok, valóságos
uj veretű körmöczi aranyok kezdtek belőle ömleni s legurulni vidám
csengéssel a hepe-hupás, repedezett padlóra.

Nosza lőn nagy bámulat és nagy ijedtség. Bogdán direktornak a czvikkerje
is leesett az orráról. Nagy poczakja miatt képtelen volt lehajolni.

– Hamar nebulók, hamar, hamar! – kiálta. – Szedjétek fel!

A nebulók kiugráltak a padokból és hirtelen fölszedték az aranyakat.
Bogdán úr egy csomóba rakta a kathedrára. Gyönyörűséges sárga csikók,
egy egész ménes! Mindjárt látszott, hogy száz darab.

Most ismét föltette szemüvegét és a kezei közt maradt papirosokból
kihúzta az összehajtott levél formájút.

Néma csönd támadt, míg átfutotta, mindenki az ő arczát nézte.

– Igen különös – szólt most a tanár. – E levél azt tartalmazza, hogy e
száz darab aranyat egy magát megnevezni nem akaró költészetbarát báró
Inokay Pál «Jurisics Miklós Kőszegen» czímű imént felolvasott
költeményének jutalmazására küldi.

A kis Inokay Pali elpirult, mint egy kis leány, aki bókot hall, száz és
száz szem keresi, (ott ül az első padban elől), az öreg báró is jelen
van a szülők közt s felvillanyozva kiált közbe:

– Sapristi!

Tölcsért csinál a tenyeréből, a füléhez tartja s úgy hallgatja előre
hajolva a többit.

– Igen különösnek mondám az esetet, – folytatá az igazgató, szokott
magyarázó modorában, – de mondhattam volna rendkívülinek vagy furcsának;
különösen pedig először azért (s itt fölemelte a kecskenyúzó lapos
hüvelyk-ujját), mert a Maecenások már ritkák, sőt nincsenek is,
másodszor azért (a mutató ujját emelte fel) mert az aranyak szintén
ritkák, sőt nincsenek is, harmadszor azért (kibökte a középső ujját)
mert maga az Akadémia sem ád nyulfarknyi versezetért száz aranyat, csak
a hosszú színműveket szokta eképpen jutalmazni és különös főképpen azért
(most már a gyűrűs ujj következett), mert «Jurisics Miklós Kőszegen»
czímű vers ma itt nem olvastatott sem Inokay, sem más tanítvány által,
azért tehát…

A konkluziót akarta levonni, de megzavarodva pillantá meg, hogy még egy
ötödik ujj is van a tenyere legvégén, minélfogva hirtelen visszarántá az
elindított mondatot és kiigazítá magát.

– Vagyis ötödször azért különös, mert rendkívül különös s ez okból
felszólítlak báró Inokay, nyilatkozz fiam, mit tudsz a rejtélyes
dologról?

– Semmit – felelte a kis Inokay, illedelmesen fölemelkedve a padsor
élén.

– Nem komponáltál ilyen czímű verset?

– Komponáltam, de nem fejeztem be.

– Nincs meg valahol a zsebedben a fragmentum? – kérdé a professzor.

– Nincs. Elszakítottam. Hanem a fejemben megvan.

– Az nem ér semmit. Meg tudnád-e mondani ki küldte a száz aranyat?

– Fogalmam sincs róla.

– Hát mit gondolsz? Kié ezek után a pénz?

– Az enyém semmi esetre sem – felelte a diák önérzetesen.

Részint a helyeslés, részint a csodálkozás moraja hömpölygött végig a
klasszison.

– Miért nem?

– Mert a jutalom egy itt felolvasott «Jurisics» versnek szól, holott egy
felolvasott Jurisics vers nincs.

– Valde bene, kis fiam. Hát kié már most a pénz, ha nem a tied? No ne
habozz, mondd ki bátran, hogy a gimná…

– Nem a gimnáziumé tanár úr, – felelte pillanatnyi habozás után –
visszaszáll az adakozóra a rendelkezési jog.

– Helyes! – kiáltott fel a tanár nagy páthoszszal. – Roppant helyes!
Nekem se higyj. A logikának higyj. A józan okosságnak. A józan okosság a
tanárok fölött áll. Sőt az igazgatótanár fölött is. Leülhetsz.
Megfeleltél. Ember vagy a talpadon.

Inokay Gottfried diadalmasan dagadó mellel hagyta el az ódon
iskola-épületet fiával, boldogabban, mint talán annak idején Első Inokay
a Szentföldet, ahol a szaraczénokon vett erőt.

– Úr vagy, – mondá ottkünn, megszorítva a fiú kezét – szépen feleltél.
Hanem mondd meg nekem, ki küldhette azt a pénzt?

– Nem tudom, apa.

– Olyan valaki tehette csak, – kombinálta idősb Inokay – aki tudott a
versről. Hát ki tudott róla?

– Nem tudott róla egy lélek se, az öreg Borlyt kivéve.

– No, ez ugyan nem küldte a száz aranyat. Gondolkozz csak, hátha mások
is hallották?

– Nem hallhatta azt emberi fül, ha csak a kosztadó gazdám, a
Neuschlosser nem, mert hangosan szoktam felolvasni éjjel, amint egy-egy
sorral szaporítottam, s ő a mellettem levő szobában hált.

– Gazdag ember ez a Neuschlosser?

– Elég jómódú.

– Hátha ő küldte a pénzt?

– No, ez ugyan nem küldte – nevetett a diák.

– Miért ne küldhette volna?

– Mert egy szót se tud magyarul.

Hm. A báró hallgatagon lépkedett fia mellett, végig a nagy piaczon,
mialatt gondolataiba mélyedt. Különös föltevések nyargaltak agyán
keresztül, néha egy-egy vállvonogatás, vagy hangosan kiejtett szószilánk
jelezte, hogy két ellenkező gondolattal tusakodik. Ki tudja? Hátha! Ej,
ej! Furcsa volna. De nem nem. Ami lehetetlen, lehetetlen. Ah, haj!

– Mondtál valamit apa?

A báró összerezzent.

– Nem, semmit sem mondtam fiam, csak egy kicsit hangosan gondolkozom
erről az esetről. Ilyen is csak egy Inokayval történhetik.

Ilyen beszélgetés és gondolatok közt tért be apa és fiú a «Zöld fába»
ebédelni, ahol, vizsgák idején, mikoron számos nagy úr gyűlt be a
vidékről a fehér czipók városába, a híres Csutorásné szokott főzni,
kinek ételei egy egész országrészben úgy emlegettettek, mint csodák.
Csutorásné asszonynéni kastélyból-kastélyba vándorolt, ahol névnap vagy
lakodalom esett, előre prenumerálva voltak rá a familiák, a messze
Gömörből még Kis-Mártonba is elvitte egyszer herczeg Esterházy s egy
ezrest adott neki naponként, mikor pedig állandóan akarta volna
szerződtetni, a derék asszonyság, aki egy rimaszombati hentes özvegye
volt, hidegen, gőgösen utasítá el:

– Az nem lehet, instálom. Csutorásné nem főzhet familiának, Csutorásné
az egész nemzeté.

Úton is volt ő kigyelme jóformán az egész évben, hanem a vizsgák idején
pontosan beállított a «Zöld fába». A «Zöld fa» volt az ő kedvencz
orgánuma. Innen árad szét híre, neve dicsősége az országba, szétviszik a
mindenünnen összegyűlt urak.

Fölösleges mondani, hogy pompásan ebédeltek meg, különösen a
lúdgége-leves, meg a csirke volt remek, melyet Csutorásné a saját
methodusa szerint «prézli» nélkül mártott be egyszer-kétszer forró
zsírba és azután sütötte meg, külön a «rurá»-ban.

Ebéd után nagy ferbli kerekedett az urak közt, az extrában.
Természetesen Inokay is leült játszani. Sőt ő indítványozta:

– Egy kis alkotmányos költséget szeretnék nyerni tőletek.

Eleinte nyert is, panaszkodtak a Szentmiklósyak, Ragályiak,
Radvánszkyak, akik játszottak:

– Nagyon szomjasak lehetnek a választóid.

– Kicsi érdemeket borral kell megtoldani – tréfálkozott Inokay.

Délután vele volt a szerencse, este azonban elfordult tőle s reggelre
minden pénzét elvesztette, még a szép sárga négyesét is elnyerte egy
Radvánszky. Az Isten is a tótokkal tart.

Hanem az azért mindegy volt, Inokay olyan egykedvű maradt, mintha babba
menne a játék, nyugodtan felkelt az asztaltól reggel, egyet-kettőt
nyujtózkodott a sok ülés után, aztán barátságosan megrázta a partnerek
kezét.

– Már most aztán még arra kérlek, – szólt oda Radvánszkyhoz – hogy
tartsd meg a parádés kocsisomat is, mert nincs rá szükségem.

– Hogy-hogy? Hiszen a többi lovaknál is hasznát veszed.

Inokay keserűen mosolygott.

– De nincsenek ám más lovaim. Ha csak azt a száz sárga csikót nem
veszed, amit a fiam majdnem megnyert.

– No hát csak vidd el most még a lovakat. Hiszen nem ereszthetlek innen
világ csúfjára fogadott kocsin. Majd ideadod őket őszszel vagy télen, ha
ujakat veszel, addig ott hagyom használatra.

– Majd bolond vagyok, hogy az én drága takarmányomon hizlaljam a
lovaidat – utasítá vissza az ajánlatot gavallérosan.

De abba mégis belenyugodott, hogy a fogaton most előbb hazamegy. Azután
küldi el otthonról. Pompás útjok volt szép juniusi napon. Az apabáró
valóságos akasztófa-humorban volt, az egész úton derülten beszélgetve a
fiával, tele volt ötlettel, sziporkával, anekdotával. Amint azonban a
kerületébe érkezett, a házakon lengő zászlók, melyeken az Inokay név
kígyózott, mélabús hangulatba hozták. A kis Inokay szívét a lelkesedés
dagasztotta ezektől, az idősb Inokayt az önvád mardosta. Pedig igen
egyszerű pszihologikus tünet. Léha embereknél gyakran tapasztalni.
Lefelé az örvénybe, a mélységbe bátran, elfásultan lépegetnek, sőt
bizonyos nyegle virtussal, – de a mélységből fölfelé esik nehezökre
egyet lépni s elszorúl a szívük, hogy immár milyen nagyot csúsztak le.

Kalapot lengettek a parasztok, a szérűkről, az Inokay-ház régi
jobbágyai, meg az apró bocskoros nemesek a falvakon, a gyerekek
éljeneket visítottak. A kovács-műhelyben, Daróczon egy lovat patkoltató
palócz-nemes elrikkantotta magát:

– Inokay Pozsonyba, Peszerényi puttonyba!

(Pozsony alatt, régi módiasan, a diétát értette ő kigyelme, puttony
alatt a megbukást).

– Szeretnek apám – mondá villogó szemekkel a kis Inokay.

Amivel aztán egészen elszomorította az öregjét, egy szót se szólt, csak
a fejét horgasztotta le, néha meg elfordítá, talán azért, hogy egy
előszivárgó könyet töröljön ki a szemeiből.

– Mit ér már az nekem? – felelte egy mérfölddel odább.

Talán mindig ezen gondolkozott azóta. Az elhibázott életén. A tizenhét
elátkozott esztendőn, amikor a magyar a maga sírját is megásta. Ha már
nincs haza, minek van ő is? Pedig benne kellett volna élnie a hitnek,
hogy a haza halhatatlan. Ime itt van a haza és hívja a hatalmas Inokayak
sarját, hogy lépjen előre építeni, áldozni. De kit talál? Egy tehetetlen
koldust, egy tékozlót, akinek ma-holnap mindenét elliczitálják. Hát
előlépjen? Nem szemtelenség-e az?

Igazán fájt neki ez a népszerűség. Hagynák őt az elzüllés útján, egyet
se szisszenne, egyet se mukkanna, de így kitört belőle a keserűség.

Fia próbálta szétbeszélni, de csak rövidesen felelt.

– Mit csinál a mama?

– Megvan.

– Hát az öreg Borly?

Kedvetlenül vont vállat.

– Az ördög tudja.

– Hát a Miczi otthon van-e már?

– Igen, őt már a mult héten haza hozta mamád a zárdából.

– Megnőtt?

– Rá sem ösmersz. Igazi nagy lány.

– Hosszú ruhát visel?

– Persze.

– Szép-e benne?

– Minden Inokay kisasszony szép fiatalon.

– Talán már kérője is van?

Megint egy fájdalmas helyre ért a beszéd. A hozomány, a hozomány!
sikoltozott az Inokay lelke, mely tele volt ilyen sebekkel.

– Szamár beszéd – felelte mogorván.

Két emberből volt összetéve. Egy finom lelkületű, érzékeny idealistából,
akinek minden igazságtalanság fáj, amit másoknak okozott, és egy léha
főúrból, akiről mindig mások gondoskodtak s aki minden akarat nélkül él
egyik napról a másikra, a környezete mindent elszed tőle, mindent elfojt
benne, csak a szenvedélyeit hagyja meg. Van ugyan véleménye mindenről és
okos véleménye, de lusta azt megformálni, mindig annak az akaratába
öltözik, akivel legutoljára beszélt. A sulyomi Virgoncz zsidó jellemezte
legjobban: «A méltóságos úr mindig vagy túlkorán jön a vasúthoz, vagy
lekésik, mert másoktól kérdezi meg, hány óra, ahelyett, hogy a saját
zsebébe nyúljon, ahol a legpontosabb chronométer óra ketyeg.»

Hogy ím hazafelé közelgett – az éjjeli kártyaveszteség is bosszantani
kezdte, egyre levertebb lett s mikor végre egy kanyarodónál előbukkant a
kastély bádogtornya s mellette mint egy meglapult cserebogár a
kasznár-lak barna zsindelyfedele, félénkség fogta el, hogy mit fog
mondani Borlynak, mikor majd reggel útnak kell indítani a négyes fogatot
az uj tulajdonosának. A fogat olyan, mint a mindennapi kenyér, minden
perczben szükséges és neki azt kell mondani: elkártyáztam, nem az enyém
többé. Hiszen úri tempó – ha aztán egy ménes van otthon, de hajh, mit
mondjon ilyen esetben Borlynak?

Hiszen talán a báróné is megkérdezi, elhalványodik és sírni fog titkon,
ahol senki sem látja, de ez mind nem olyan borzasztó, mint mikor a vén
gazember rámereszti a szemeit, ahogy azt előre elképzelte, gúnyosan,
mélabúsan: «Hát már most min parádézunk a kerületben?»

Keresztül-kasul, zagyván kergették egymást a keserű gondolatok, majd
szétlökték a koponyáját, mely lüktetett a halántékoknál. Ejh, mit, hadd
törjön, ami törni való. Hiszen minden oldalról repedezik már az
exisztenczia. Az árverések az ingatlanokra is ki vannak tűzve, csak a
vén gazember tudja még őket elodázni mindenfelé furfangokkal – jele,
hogy még mindent el nem lopott. A négyese miatt is bizony csak azért fog
haragudni, mert ha ő adhatja vala el, egy kis polgári hasznot
csinálhatott volna magának. És végre is mit alterálja őt a kasznár? Hát
tartozik ő neki felelősséggel? Ejnye, de bohókás gyerek vagyok –
biztatta magát a báró. Fölkaczagott hangosan, vidáman. – «Félek a saját
kasznáromtól.» Pali csodálkozva nézett körül.

– Min nevetsz, apa?

– Valami furcsa jutott eszembe.

Úgy volt, mint mikor az ijedt ember éjjel egyedül fütyülni kezd, el
akarván magával hitetni a fütyüléssel, hogy nem fél. Tüzelte magát Borly
ellen. A vén kutya az oka mindennek. Ő vitt be ezekbe a bajokba. Az ő
lopásai, pusztításai. Versenyeztünk egymással. Siettem költeni, hogy
neki ne maradjon. Ő pedig sietett lopni, hogy megelőzzön. De végre is én
az enyémet költöttem.

Szinte vígasztalására szolgált, hogy egy nap minden össze fog roppanni,
minden, minden, de legalább Borlytól is megmenekszik. Borlytól?
Lehetséges-e, hogy Borly ne legyen? Nem birta elképzelni azt az
állapotot magára nézve. És végre is, mit ér az efféléken tünődni? Az
bizonyos, hogy még most megvan Borly és hogy holnap reggel a fogatot el
kell küldeni Radvánszkynak és hogy Borly furcsa szemeket vet akkor ő rá
és hogy ehhez képest a kerékbetörés is kisebb kín, talán sziszegés
nélkül kiállaná, de ezekben a szemekben, babona vagy nem babona, de úgy
érzi, mintha az ősök szemrehányó tekintete meredne rá és az valami
szörnyű… szörnyű…

Hess! Megcsikordul sarkaiban a két kőoroszlános oszlop között az ónos
kapu. Hess, gyötrő aggodalmak, szívet fojtogató gondok! A hintó begurul
az udvarra, Mariska baronesz a mamájával már ott állnak a lépcsőháznál
kipirult arczokkal, repeső örömmel. A vén komondor, az Ipoly, fel akar
ugorni kis gazdájához a hintóba. A cselédség is előkullog, ki az
istállók, ki a kertészlak mögül, az ifjú urat látni. Jaj, hogy
megsoványodott szegényke!

Aztán jönnek az ölelések! Hát hogy vagy? Hogy megnőttél! Jézus Mária!
Nagy melegetek volt. Éhes lehetsz, szívecském! Csupa por vagy, lelkem!
Hamar adjatok egy kefét. De talán mégis ennél hamarább. Gyere, terítve
van! Hamar az ételeket, kulcsárné!

És nézik, nézik, csókolják, nem tudnak a gyerekkel betelni. Hát így megy
ez itt is. A nagy urak is csak emberek.

Ott benn aztán megindul az ezer meg ezer kérdezni való. Először a fontos
dolgok, a bizonyítvány, hogy milyen volt a koszt, hogy ment a vizsga,
azután a Pali kérdezősködik az itthoni dolgokról, nagy-e már a «Viczke»
(az agár), megvan-e még a kis farkas, akit tavaly fogtak az erdőben s
nem történt-e valami baja a papagálynak és hogy mi ujság a faluban?

– Bizony nincsen itten semmi ujság. Micsoda ujság is lehetne Sulyomban?

– Hát az öreg Borly hol lehet, hogy nem mutatja magát?

– Az öreg Borly? Az most beteg.

– De csak nem fekszik? – kérdezte a báró mohón.

– Ágyban fekszik, sőt orvos is jár hozzá – felelte a báróné.

– Ejnye – szólt megkönnyebbülten a báró. – Hát mi baja történt?

– Én bizony nem is tudom. A Johann tudja a részleteket, ő vele volt,
mikor feldőltek.

A Johann éppen a fekete kávét hozta be egy tálczán, a báró tehát ő hozzá
fordul:

– Mi baja a kasznárnak?

– Bort vittünk Lázonyba a választóknak s átmenve a Berkenyés patakon,
bedőltünk a vízbe, a kasznár úr valahogy a kocsi alá került, úgy hogy
megnyomta egy kicsit az oldalát.

A komornyik elbeszélte aztán, hogy a kasznár úrnak nem annyira a
feldőlés ártott, mint inkább az, hogy azon módon vizesen, lucskosan
megint a szekérre ült és elment a pinczébe, – holott ilyen esetben az
első regula haza menni és pedig nem lépésben, hanem szaladva a
kiizzadásig, hogy otthon száraz ruhát váltson az ember; ő maga (a
komornyik) így is tett, de a kasznár makacs vén ember, aki mindent
jobban akar tudni; pedig a pincze a maga nyirkosságával a
legveszedelmesebb hely ilyenkor.

– Hát mi dolga volt a pinczében?

A komornyik megszeppent, ötölt-hatolt, kereste a szavakat.

– Te valamit takargatsz.

– Nem merem jelenteni, kérem alásan.

– Mit félsz? Nem eszlek meg.

– A hordó, amit a választóknak kellett elvinni, a feldőlésnél összetört
és a bor, kezét-lábát csókolom, befolyt a patakba.

– A patak pedig kiitta – fejezte be a báró nagyúri közömbösséggel.

– A kasznár úr uj hordóért ment a pinczébe… Mindjárt mondtam neki akkor:
Nagy baj lesz ebből, nemzetes uram, olyan tüdőgyuladást szed fel, majd
meglássa, hogy fűbe harap tőle. És ehol van, ni.

– Tüdőgyuladást kapott?

A báróné, aki egy almát hámozott, letette a kést.

– Igen, Gottfried, az öreg rosszul van. Éppen az imént járt itt az
orvos. Azt hiszem, meghal.

– Miből gondolod? Az orvos mondta?

– Nem éppen. Inkább a beteg magaviselete ébreszti bennem ezt a hitet.

– Elmehetsz – mondja a báró a komornyiknak. – Hozd el a csibukomat!
(Majd a bárónéhoz fordult.) Önkívületben van?

– Nincs, észnél van; beszél, intézkedik és ír. Vagy legalább egész
délelőtt írt a gyúródeszkán, amit a dunyhájára tettek.

– Nem is hal az akkor meg. Pedig nem bánnám, ha meghalna, – jegyzé meg a
báró mogorván – legalább megszabadulnánk tőle.

– Gottfried, Gottfried! Hogy lehetsz olyan rossz szívű, olyan
kereszténytelen!

– Tolvaj volt. Tönkretett bennünket.

– Megengedem, sőt magam is azt tartom, hogy gonosz, ártalmas ember volt,
de a halál mindenért kiengesztel.

– Ne féltsd még. Sőt azt mondom, nincs is tüdőbaja. Vagy ha van, abba se
hal meg. Mert ahogy én ismerem, míg az én tüdőm megvan, addig ő nem a
magáéval lélekzik.

– Eredj, ki nem állhatom az ilyen rossz vicczeket.

– Hát ugyan honnan veszed, hogy meghal?

– Onnan, hogy ő maga érzi a végét.

– Miből látod ezt, ha az orvos semmit se szólt?

– Abból látom, hogy délelőtt haza sürgönyözte az unokáit.

– A főhadnagyot is?

– Azt is.

A baronesz, aki egy divatlapot nézegetett, összerezzent s egyszerre
arcza elé emelte a sustorgó papirlepedőt; bizonyosan a pirulást akarta
eltakarni.

– Haza hozhattuk volna szegény Pistát – szólt közbe Pál báró megdöbbentő
komorsággal.

– Hát Pista nem jött veletek? – csodálkozott a báróné – azt hittem,
leszállt a kasznárlaknál.

– Ő szupplikálni ment az idén.

– Mi az a szupplikálás? – kérdezte a báróné.

– A protestáns iskolákban van az, mama. A protestáns iskolák szegények,
a diákjaik is szegények. A legszegényebb diákjaik a vakáczióban
felosztják egymás közt az országot s kuriáról-kuriára mennek pénzt
kéregetni a kabátos emberekhez az iskolájukra. Víg élet jár ezzel, sok
kaland, sok jó tapasztalat és a gyüjtött pénzecskéből is egy kis
perczent. A diák, mint a tücsök, összegyüjti nyáron a télire valóját.

– Szegény teremtések! – sóhajtott föl a báróné, megcsókolva fia
homlokát.

– Sajnálod őket, mama?

– Sajnálom.

– De miért?

– Mint ahogy sajnálom a kis csikót, mikor a paraszt idő előtt hámba
fogja. Te talán nem sajnálod?

– A csikót igen, de a diákokat nem… Sőt magam is szegény diák szeretnék
lenni.

A báróné ajka veszedelmesen kezdett mozogni, görbülni mindenféle
szögletre, ami nála a közeli sírást jelentette s csakhamar elő is törtek
a könyek szemeiből; átfogta a fia nyakát, szívéhez szorította őt s
lehajtván a deresedő fejét, a fiú szőke hajában törülte le a könyeit.

– Oh, fiam, fiam, ne kívánj ilyet, – rebegte zokogva – mert hamar
beteljesedhetik.

A fiú fülébe súgta:

– Engedd meg, mamuskám, hogy meglátogassam Borly urat.

– Eredj, fiam. Jól teszed, ha elmégysz. Látom, jó szíved van.

Az öreg báró nem állhatta az asszonysírást. Kiment csibukjával a
verandára, ahol belevetette magát a piros nádszékbe és nézte az úszó
felhőket az égen, melyek nyugat felől gyülekeztek. Sajátságos lehangoló
érzés vett rajta erőt. Valami rejtélyes, félemlítő csend honolt a
természetben. Az ispánlak felől különös, hátborzongató kutyavonítás
hallatszott. Az öreg Borly beteg kutyái. Talán tudják, hogy a patronusuk
haldoklik. Ki nem ment az eszéből. Mégis csak furcsa lesz, ha már az
öreg Borly nem lesz. Nem is hinné az ember, hogy mennyivel üresebb lesz
a világ Borly nélkül. Próbált valami egyébre gondolni. Hiszen végre is
nem nagy eset. Hetven éves ember odavaló. Aztán sok becsületesebb embert
akasztottak már fel, akiket senki se sajnált. Ejh, egy eltaposott
hangyáért is nagyobb kár. Próbált valami egyébre gondolni. De a
felhőfoszlányok olyan szeszélyesen gömörögtek, alakultak, hogy vagy egy
csomó koporsó úszott az ég peremén, vagy maga az öreg kasznár lovagolt
egy kecskén vagy sárkányon.

– Johann! – kiáltá az udvaron őgyelgő komornyikra – gyere csak ide.

– Parancsoljon a méltóságos úr.

– Eredj le a pinczébe, van ott a balszögletben néhány palaczk tokaji
esszenczia, hozz fel egyet a kabátod alatt és vidd el a kasznárnak, de
ne szólj semmit a bárónénak.

– Értem.

– Mert nagyon restelném előtte.

A kasznárra csakugyan ráfért az életet adó nektár, mert már csak
hajszálon lógott benne az élet. Nagyon átfázott, nagy bolondot csinált,
hogy a feldölés után még mindig elvitte Lázonyba a hordó bort a
választóknak. Pedig már akkor is beteg volt, mert a kocsiból kiugorván,
régi begyógyult sérve fölszakadt, megujult és fájni kezdett, de ő csak
tartotta magát és elvitte a bort, együtt ivott a választókkal, lelkesítő
beszédeket tartott nekik, hanem estefelé hirtelen elzöldült, kitört
rajta a borzongatós hideg, rögtön haza kellett szállítani.

A sulyomi doktor (mert okos asszony Perkálné, mindjárt elhívatta)
tüdőgyuladást állapított meg s nosza, lett hirtelen sürgés-forgás és
szaladgálás. Eredj, Zsuzska, jeget kérni a méltóságos bárónétól!
Szaladj, Gyurka fiam (az ostoros gyerek volt Gyurka) pióczákat fogni a
nádas tóhoz. Éjjelre egy kis könnyebbséget érzett, a láz is engedett a
harminczkilenczből, reggel felé elszunnyadt egy piczinykét, de közben
egyre beszélt álmában. Perkálné, aki jeges borogatásokat rakott rá, azt
mondja, hogy a kis báróval beszélgetett folytonosan. Oda ne adja a száz
aranyat az öregnek. Menjen rajta utazni! Aztán úgy tett, mintha lovakat
hajtana, csettentett a szájával, kezével a gyeplőt látszott tartani,
szóval összeálmodott prücsköt-bogarat.

Reggel nagyobbodott a láza, szemei homályosulni kezdtek. Perkálné
megkérdezte gyöngéden, nem kíván-e valamit?

– De igen, sürgönyözök az unokáimnak, látni szeretném őket, hadd vigye
be egy lovas ember a városba.

– Hát egyebet nem kíván-e?

– Ugyan, mit kívánnék még? – kérdezte csendesen.

– Talán papot?

– Papot nem. Hanem tudja mit, Perkálné, adja ide a pipámat még egyszer.

Az orvos pipázva találta, összecsapta csodálkozásában a kezeit, mire a
beteg elmesélte, hogy egyik ősét, Borly Tamást karóba húzatta Heister a
Rákóczi-időkben s az így karóba húzva is a borzasztó kínok közt
pipázott. Családi nyavalya ez a Borlyaknál.

Tiszta eszénél volt szinte egész nap; papirost kért és a gyúródeszkát a
dunyhára téve, megfogalmazta a sürgönyöket unokáinak, jegyzeteket
csinált, mindenféle számadásokat végzett, déltájban azonban nyugtalan
lett s minden szekérzörgésre fölzavarta Perkálnét:

– Talán a kis báró jön. Nézzen csak ki, Perkálné!

Türelmetlenül várta Pál bárót, panaszkodott, zsörtölődött, hogy már itt
kellene lenniök, ha csak valami bajuk nem esett útközben. Váltig ezzel
foglalkozott, úgyszólván velök utazott szellemileg, most körülbelül
Pákonyán vannak, itt etetnek, most indultak el, Majornokon itatnak… nem
lehetnek már nagyon messze.

Perkálné misékre járó ájtatos asszonyszemély lévén, titokban mégis
elküldött a papért, ki tudja, mi történhetik, a nemzetes úr lelkére, úgy
gondolta, bizony ráfér egy kis reperáczió, de hogy csak úgy nyisson be a
plébános úr, mintha látogatni jönne, a minisztráns-gyereket a szent
szerekkel hagyja egyelőre kívül.

Főtisztelendő Malinka János úr megértette a dolgot és úgy jött, amint
Perkálné mondta.

– No, mi dolog az, kasznár úr? Mit látnak szemeim?

– Már engem visznek, – mondá a kasznár egyszerűen.

– Ejh, annyira talán mégse vagyunk.

– Paratus sum – felelte a beteg nyugodtan.

– No, ha paratus, annál jobb, akkor aztán tisztuljon meg a bűnöktől is.
Jó vadász szárazon tartsa a puskaporát, jó keresztény tehertől mentesen
tartsa a lelkét. Nem kivánja fölvenni a haldoklók szentségét?

– Nincsenek bűneim – felelte.

– Senki se tiszta ezektől – szólt a pap szigorúan.

– Én az vagyok – mondá a beteg önérzetesen.

Malinka úr meg nem állhatta, hogy hátra fordulva, oda ne szóljon
Perkálnénak:

– No hallja, ez már mégis nagy szemtelenség.

Nem használt semmi rábeszélés, a Perkálné rimánkodása, nem vette fel az
utolsó kenetet. «Aludni akarok», szólt, és mint egy pogány, a fal felé
dőlt. Majd az a vágya támadt, hogy a Miczi bárókisasszonyt szeretné
látni (hogy ugyan mire való az?) Perkálné átment a kastélyba, megvinni a
méltóságos bárónénak a beteg kívánságát, ki is beleegyezett hogy a
baronesz oda menjen (de a bárónak nem szabad róla tudni). Mariska tehát
elindult Perkálnéval s útközben egy piros rózsát szakított a parkban s
azt a kezében himbálva lépett be a beteg szobájába, hol a leeresztett
zsaluk miatt félhomály volt.

A beteg felrezzent a szoknyasuhogásra és félkönyökére próbált emelkedni.

– Ki az? – kérdé gyenge hangon.

– Én vagyok itt, Borly úr.

– Ah, eljött a kisasszony. Köszönöm, hogy nem félt eljönni.

– Dehogy is féltem. Mért féltem volna? – szabadkozott Mariska. – Egy
rózsát hoztam magának.

Az öreg elmosolyodott.

Mariska pedig egész bátran odalépett az ágyhoz és letette a rózsát a
paplanjára.

– Milyen szép – mondá az öreg a rózsát nézegetve, majd reszketeg kezével
utána nyúlt, megfogta, megszagolta, de már nehéz volt tartani, kiesett
az újjai közül a mellére. – Perkálné, Perkálné!

– Itt vagyok nemzetes uram.

– Ezt velem fogja eltemetni. Így legyen a mellemen a halálom után is.
Érti-e Perkálné?

Perkálné zokogni kezdett. Mire a baronesz szemei is megteltek könynyel,
mert a sírás is ragadós.

– Ne sírjon, kisasszonyka, – szólt a beteg – jól esik nekem, hogy sír,
de minek az? Nincs én rajtam semmi megsiratni való, tessék elhinni. Ami
pedig magát illeti, Perkálné, most már menjen ki!

Perkálné engedelmeskedett.

– Jőjjön kérem közelebb, lelkem kisasszonyka, mert az a vén béka
bizonyosan hallgatózik a kulcslyuknál. Valami eszembe jutott, amit
elfelejtettem felírni s amit a kisasszonynak most már csak élő szóval
mondhatok meg, mert már nem birja kezem az írást, de figyelje meg
pontosan, jól teszi, ha otthon följegyzi magának. No, jőjjön hát, még
közelebb!

– Hiszen itt vagyok már, Borly bácsi.

Az öregnek láthatólag jól esett a «bácsi» szó, lázas, zavaros szemeiben
zöldes fény csillant meg, majd behúnyta azokat:

– Budán a Páva-utczában egy telkem van, – susogta az öreg – ezen a
telken van egy nyitott félszer-féle, a félszer hossza tizenkét lépés,
szélessége hat lépés. Éppen a közepén, ahol a hosszúság akármelyik
széléről eléri a hatodik, és a szélesség a harmadik lépést, el van a
földben ültetve valami. Érdekes kis fészek, majd meglássa. Ami benne
van, magáé – az esküvőjére ajándék… a Borly bácsi ajándéka ezért a
rózsáért… El ne felejtse, baroneszka.

– Nem, nem, – igérte mohón a bárókisasszony, csak hogy már szabaduljon.
– Isten áldja meg, Borly bácsi! Ne ijeszgessen engem, úgyis tudom, nem
lesz semmi baja.

S kifelé szaladva a szobából, amint nagy szélesen föllibbenté a fehér
lepedőt, melyet a legyek inváziója ellen akasztanak az ajtókra a falusi
kis urak, szemben találta a doktort.

– Nos, hogy van a beteg? – kérdé a nevezetes férfiú halkan.

– Azt hiszem, félrebeszél. Olyan csodálatosakat mondott, valami budai
telekről, ott egy félszerről a… Nem lehet azt érteni.

– Adott neki egy kis tokajit? – kérdé az orvos a pitvarban szomotyoló
Perkálnétól.

– Nem adtam, kérem alásan.

Az orvos felhúzta szemöldjeit.

– És miért nem adott neki?

– Mert nincs tokaji borunk.

– Hát mért nem szólt? – mondá a bárókisasszony. – Hoztam volna én neki.

– Az Isten is megáldja, édes drágám – hálálkodott Perkálné.

Mariska haza futott, hol a kis báró megérkezésének örömére éppen fel
volt bontva egy palaczk tokaji esszenczia. Jó szerencse, nem volt az
ebédlőben senki, nosza hamar keresni egy fölösleges poharat, de a
pohárszék helyett nagy zavarában az ősi ezüst griffekkel kivert
szekrényt nyitotta ki, történetesen benne van felejtve a kulcs s ott a
csodálatosan hazakerült arany billikomokat pillantja meg. No ez éppen jó
lesz, fedele van, tehát ki nem csordul belőle útközben a bor, elviheti a
kötény alatt, senki se tudja meg. Legott utána nyúl a kisebbiknek,
melyen a Mátyás és Beatrix arczképe van kivésve, megtölti a palaczkból,
de most mit csináljon a palaczkkal, hogyan pótolja a hiányt? Ejh, hát
mire való a víz? A palaczkra rá van írva: «1850. termés». Úgyis rossz
esztendő, elfér még rajta ez a kis gáncs a többi mellett.

A baroneszka elvitte a bort, de a parkon keresztülszaladva, meg nem
állhatta, hogy kiváncsiságból föl ne menjen a dombra, ahol egy veres
fedelű gloriette állt, innen szétnézve megpillantotta a kígyózó
országúton a malom fűzfái irányában a négylovas fogatot. «Jön már a
Pali, jön már a Pali,» – kiáltozta gyerekesen és sietve berohant a
kasznárlakba s átadta Perkálnénak a billikomot.

– Itt van ni, fogja Perkálné, a pohárért majd eljövök én magam. Jön már
a Pali!

– No, hála Istennek, mert a nemzetes úr is nagyon várja.

Mariska visszaszaladt, hogy ott legyen a megérkezés első perczeiben.
Mert a legnagyobb öröm is csak olyan, mint egy köcsög aludttej, hogy
csak a tetején van egy kis vékony réteg tejföl.

Perkálné pedig bevitte a bort a betegnek és mindjárt most az orvos
jelenlétében elkezdte kínálni.

– Nem iszik egy kis tokaji borocskát, nemzetes uram?

Az öreg tagadólag rázta a fejét s oda se nézett.

– Nem kell. Hagyjon békét, Perkálné.

– Meg kell inni – parancsolta a doktor.

– No ugyan. Csak egy piczinykét, nemzetes uram. Jaj be finom, jaj be jó.
(S csettentett a nyelvével Perkálné, mint ahogy a gyerekeket szokás
ilyesfélékkel rávenni.) Az a kis angyalka hozta, a baronesz. Olyan ez,
mint a manna. Meggyógyul ettől a halálos beteg is. Majd meglássa, milyen
erős lesz mindjárt, még talán fel is kel mindjárt. Aztán micsoda
gyönyörű kancsóban van, csak a király iszik ilyenből.

De már a kancsóra fölpislantott az öreg, nézte-nézte a meredt, zavaros
szemeivel, fölemelte a fejét s izgatottan kalimpált remegő karjaival s
lassankint fölismervén azt, élettelenül rogyott vissza párnáira a
rémület hörgő kiáltásával:

– Az aranypohár, az aranypohár!

Azontúl nem nyerte vissza öntudatát. Mikor délután eljött a kis Pál
báró, már nem ösmerte fel.

– Pedig hogy várta, milyen nehezen várta a méltóságos úrfit. Tízszer is
tudakozódott utána napközben. Bizonyára mondani akart valamit.

– Istenem, Istenem! – sopánkodott Pál báró, a könyes szemeit törülgetve.
– Én reménylem, hogy még jobban lesz. Ugy-e, elküld értem, Perkál néni,
ha magához tér?

– Oh, dehogy is nem küldök, édes szívem.

Este maga az öreg báró is beosont a kasznárházba megnézni, de őt se
ösmerte már fel a vén gazember. Ott volt az orvos és a plébános is,
akiket ismételve elhivatott Perkálné. Az egyiket, aki visszatartsa ezen
a világon, a másikat, aki ellássa útravalóval a másvilágra. De biz az
nem reagált egyikre sem. Ott úszott ő már a bizonytalan vizeken és
inkább volt már a tulsó parton. A melle szörcsögött, a szemei beestek és
az arcza is megváltozott.

– Félek, – mondá a doktor – hogy a gyuladás átment a tüdő balszárnyára
is.

– Meg lehet-e még menteni? – kérdé a báró, aggódón lesve az orvos
válaszát.

Az orvos vállat vont.

– Most már az Isten kezében van – felelte az orvos németül.

– Mit mondott? – kérdé halkan Perkálné a tisztelendő úrtól.

– Hogy nagyon rosszul áll a dolga, – fordítá le az Isten szolgája az
orvos szavait, meglehetős szabadon, de híven.

– Mentse meg, kedves doktor, ha lehet, – lágyult el a báró – a legjobb
két tehenemet küldöm el önnek ajándékba.

A doktor gyanusan mosolygott; ő már tudta, hogy azoknak a tejéből nem
köpül vajat a doktorné. Csak a «miért» lehetett még érdekes. Hogy ő
miért gondolja? Azért nem köpül-e, mert a tehenek hatóságilag le vannak
foglalva és elárvereztetnek, vagy azért nem köpül, mert a vén gazembert
már nem lehet megmenteni?

– Ma éjjelre várható egyébiránt a krizis – dohogta dodonai arczulattal.

Az éj be is köszönt. Csak olyan volt, mint a többi éj. Csillagok
ragyogtak fenn az égen, pásztortüzek égtek az erdőszéleken, békák
brekegtek a mocsarakban, vidám kurjongatások verték föl a csöndet a
mezőkről, hol lovaikat legeltették csintalan parasztlegények, milliárd
élőlény nyüzsgött-mozgott, czirpelt, sustorgott a park füvei közt, –
talán több élő féreg és parazita van csak egy fán is, mint a hány ember
a világon, – a kakasok megszólaltak éjfélkor és hajnalban, éppen úgy,
mint mindennap, csak a beteg kutyák üvöltöttek, vonítottak most
hangosabban a kasznár betegápoldájában s mikor kibukkant virradat után a
nap, friss, édesen csiklandozó sugaraival bevilágítván mindenüvé, a
kastélybeli lakók mindent abban a rendben találtak, ahogy tegnap vagy
tegnapelőtt, kivévén, hogy Perkálné, aki máskor ez időtájban a kávét
pörkölte vagy főzte, úgy hogy annak illata átszűrődött a park fáin és
messze szállt, szállt a szűz reggeli levegőben, most a kasznárlak
küszöbén sírdogált, mély keserűségét, ha valakit a keritésnél
megpillantott, hangos szavakba öntve:

– Oh jaj, oh jaj, kire fogok én ezentúl mosni?

– Csak talán nem halt meg a kasznár úr? – kérdé Gyuri, a gulyásbojtár.

Ma ő kelt fel elsőnek s nem ok nélkül. A kasznár úr dohányát akarta egy
kicsit megdézsmálni, mely az ablaka alatti belső kertecskében
növekedett. Még ugyan zsenge dolog ilyenkor, de a krumplilevélnél mégis
jobb. S íme, már ébren találja a vén áspiskígyót.

Perkálné csak a fejével intett, hogy meghalt.

– És mikor halt meg? – kérdé egykedvűen a bojtár.

– Most egy óra előtt – nyöszörögte Perkálné.

– Ejnye, a kirielejszomát – fakadt ki csodálkozva, mintha nem az volna a
lényeges, hogy meghalt, hanem az, hogy egy óra előtt halt meg. – Furcsa
ez a világ, – tette hozzá elgondolkozva – hogy egy ilyen nagy ember is
elpusztulhat. Szinte hihetetlen. Mit szóljon aztán az ilyen magunkforma
ember, ha éri is valami?

Gyurka rögtön beszaladgálta az urasági portát a szomorú esettel.

– Meghalt a kasznár, mondá a kocsisnak, aki a lovakat vakarta.

– A kasznár letette a kanalat, – ujságolta a kocsis, betekintvén a
tehénistállóba is, ahol Borcsa szolgáló a teheneket fejte.

Borcsa szolgáló bevitte a hírt a belső szobákba, ahol a szakács a
reggelit főzte.

– No, bezzeg a kasznár is elment már deszkát árulni Földvárra.

A komornyik a reggelivel, melyet rendszerint az ágyban költött el a
báró, együtt tálalta fel az éj eseményét.

– A szegény nemzetes úr beadta a kulcsot.

S míg így ment a hír fülből-fülbe, szörnyűködést és megilletődést
okozva, addig az öreg úr megmeredve feküdt halottas ágyán, nem volt
rajta semmi különös, ha csak az nem, hogy az egyik szeme nyitva maradt,
sehogy se lehetett lecsukni. «Még les valamire,» suttogták a béresnék,
akik átöltöztették fekete ruhájába, szépen megfésülték a szürke haját,
két gyertyát is gyujtottak melléje két oldalt, a piros rózsát meg
(melyet a baroneszka hozott tegnap) a mellére tették, ahogy ő kívánta. A
faragó béres ellenben, aki mindig haragudott az ápolás alatt levő
kutyákra, kiereszté azokat kórházukból: «mars ki innét», de azok, csodák
csodája, nem futottak szét, bár sok faluból valók voltak, hanem
összecsődültek a kasznár udvarán az ajtaja előtt, mintha a jobbágyai
volnának és attól várnák a legfőbb szót, hogy mit csináljanak. Oly
csodálatos volt mindez, hogy a népeket a babonás félelem lepte meg «Ime
az oktalan ebek eljöttek a temetésére.» Vagy hogy talán ő maga is köztük
van és csak a gyarló emberi hüvelye maradt ott a terítőn a Perkálné és a
kisebb eszűek bolondítására, míg lelke voltaképen egy kutyába
költözködött. Legalább esküvel állította Hódi Mihályné, aki gyakran
segédkezett az ápolásukban, hogy egy kutyával több van, mint tegnap este
volt, minthogy pedig tegnap este óta nem volt az ápolda nyitva,
nyilvánvaló, hogy hová czéloz. Bolondság hiszen, bolondság, de a
plébános úr, mikor meghallotta a kisérteties esetet, ahelyett, hogy
összeszidta volna a terjesztőjét, az égre emelte a szemeit.

– Hja, sehogy se akart meggyónni, hogy a bünös lelkét feloldhattam
volna.

A babonás rémület gyorsan oda csődítette az egész falut s okos, sőt
tapasztalt emberek se restellették szembe vizsgálni (persze csak nagy
messziről) a kutyákat, hogy melyik hasonlít a megboldogulthoz legjobban.
«Ez lesz az», fogták rá az egyikre, akinek az egyik szeme hiányzott és
vetették a kereszteket, mondván: «Ez a hiányzó szem az, amit a béresnék
benyomtak a halotton». A Gyuri gulyásbojtár is jobbik eszéhez nyúlt,
lemondván a gondolatról, hogy a dohányt megdézsmálja, mert látja azt a
nemzetes úr. S mikor úgy déltájban azzal bízta meg a báró, hogy kergesse
szét az udvarról az odaszoktatott kósza ebeket, akik undorító látványt
nyujtanak a sebeikkel és béna tagjaikkal, nekik rontott vitézül egy nagy
husánggal, de a világért se merte volna megütni vagy csak fenyegetéssel
megriasztani az egyiket, azt a bizonyosat, aki a nemzetes úr.

Kevéssel délután csengős, féderes fiakker hajtatott be a kasznárlak
udvarára. Délczeg fiatal huszártiszt ugrott ki belőle. Szájtátó népek,
kik künn a kerítésnél áldogáltak, szinte felszisszentek az ámulattól,
kivált az asszonyfélék. Jaj de szép! Piktor se festhet annál különbet.

Perkálné felsikított a pitvarban:

– Szent Isten! A Laczika!

– Én vagyok – szólt mohón a főhadnagy. – Hogy van a nagyapa?

Perkálné egy szót se felelt, csak a sírása indult meg, mint a befagyott
patak, ha léket ütnek rajta és a keze legyintésével mutatta, hogy
mindennek vége.

– Meghalt?

– Ma hajnalban.

– Hol fekszik? – kérdé sötéten a főhadnagy.

Perkálné némán mutatott a balra eső szobára.

A gyermekfőhadnagy megfogta a kardját, hogy ne csörömpöljön, aztán
bement és néhány perczet töltött egyedül a halottnál.

– Nem sokat változott meg – szólt végtelen szomorúsággal, mikor kijött.
– Mi baja volt?

– Tüdőgyuladás – tagolta Perkálné fuldokolva.

– Nem hagyott valami írást vagy üzenetet?

– Semmit se tudok.

– Pista öcsém nincs itthon?

– Nincs, de neki is ment sürgöny.

– Ki intézkedik a temetés iránt?

– Senkije se maradt, senkije a világon – síránkozott Perkálné.

– Hát a földesúr?

– Az nem szerette.

No, azt bizony magától is gondolta Borly Laczi. Már mint gyerek sokszor
hallotta, hogy az öreg úr keze magához hajlik és hogy bolond a földesúr,
bolond, ha tűri. Mikor uj csizmát kaptak vagy uj kalapot, a többi
gyerekek rájok kiabálták, amit a szülőktől hallottak: «Könnyű nektek,
eleget lop a nagyapátok.»

– Ha a földesúr nem törődik a szegény nagyapával, akkor én veszem
kezembe a tisztességes eltakarítását – szólt keserűen. – Mi történt már
eddig?

– Semmi egyéb, csak hogy itt volt a hatóság és bepecsételt mindent, még
az én ládámat is.

Laczi átment a paphoz, megállapította a temetés határidejét másnap
délutánra, beszólt a rektorhoz, aki már javában izzadt a búcsúzó
versezet megkomponálásában s fel is olvasott egy kész strófát belőle:

  Az Isten megáldja, kedves uraságom,
  Mit ellene véték, bizony szánom-bánom.
  Vegye méltóságod végső számadásom,
  Odaáltal lészen már az én lakásom.

– Ugy-e szép? – kérdezte a rektor hevült arczczal.

– Csinos, – szólt a főhadnagy szórakozottan, belenézvén a kéziratba – de
ön a bárókisasszonytól is búcsúztatja őt, amint látom, ez pedig talán
nem szükséges.

– Enélkül se olcsóbb – mondá a rektor – s a théma csábító, mert a
bárókisasszony egy rózsát hozott a haldoklónak, amit vele fognak az ő
kívánságára eltemetni. Így beszélte el nekem Perkálné.

A gyermekfőhadnagy elpirult.

– Talán éppen azért. Lássa, a kisasszonyra kellemetlen lehet ez a
leleplezés. Hátha a szülei megdorgálják ezért a tettéért, mert szegény
nagyatyámat nem nagyon szerették a kastélyban.

– Hát persze sok tarka macskája volt neki. Nem bánom különben, ahogy a
főhadnagy úr parancsolja.

– Nem szeretném, hogy kellemetlenség történjék. Az öreg báró furcsa
ember.

– Nem sokat törődik az a dolgokkal, tessék elhinni.

– Az igaz, ott se volt ma, úgy látszik.

– Elutazott.

– Elutazott? – ütődött meg a főhadnagy. – És itt se lenne holnap a
temetésre?

– No, azt már mégse teszi. Csak úgy kirándult. A kerülete székhelyén van
valami értekezlet délután. Oda kocsizott el.

Mind a pap, mind a rektor nagy szívességgel és becsülettel fogadták,
könnyen észrevehette, hogy a nagy távolság nagyra növelte itthon a
nimbusát; a rektor pláne visszakísérte a gyászházhoz s ellátta
tanácsokkal, hogy ha beszalad a városba, hol vegye meg a koporsót, hol a
szemfedőt, mi jár a sírásóknak, mennyi a papnak fizetendő stóla stb.

Utczahosszat kijöttek a parasztok a kapu elé és köszöntötték, a
muskátlis, napraforgós kertekben kibukkant egy-egy menyecskefej, a
bokrok közül is rámosolygott, csak a hatalmas, kevély kastély meredezett
rá mogorván, közömbösen, becsukott szemekkel, leeresztett zsalujú
ablakokkal. Csak az nem vette őt észre. De ki tudja, nem leselkedett-e
ott is egy édes szempár a fehér csipkefüggöny mögül? Hiszen az a rózsa,
mely a halott mellén hervadt, ki másnak szólhatna?

Hazaérve, azt parancsolta a főhadnagy a vele jött fiakkeresnek, hogy
fogjon be, beviszi a szomszéd városkába, aztán Perkálnéhoz fordult, ki
megint sírni kezdett, hogy megpillantá.

– Az éléskamrát is bepecsételték? Mert ehetném valamit, Perkál néni, még
ma nem ebédeltem.

– Nincs itt, lelkem, szentem, a világon semmi, kivált ilyen nagy úrnak,
mint maga, ha csak egy kis rántottát nem csinálnék.

– Hát csináljon!

– De hagyja abba a sírást, Perkálné, – szólt közbe a rektor – mert a
főhadnagy úr nem akarja a rántottával a könyeit is megenni. Azok
különben is a megboldogultat illetik.

– Hisz csak azt tudnám, hogy megemlékezett-e rólam, hűséges kutyájáról a
végrendeletben? Mert oly hirtelen történt! Oh, Istenem, ki hitte volna!

A rántotta csakhamar elkészült s Laczi a városkába hajtatott, ahol
megvette a szemfedelet, megrendelte a koporsót, a keresztet és minthogy
a betük csak reggelre készülhettek el, elhatározta, itt várja meg.
Megszállt az «Arany bárány» vendéglőben, hová édes emlékek kapcsolták.
Szobájából belátott a zárda kertjébe, hol most is ott gyomlálgatott
Tumbus apó, míg a csacsi, kinek füle egykor levélszekrényül szolgált,
most valami csurgató készüléket czipelt, öntözve az utakat és a gyepet.

Úgy tervezte Laczi, hogy Disznósy uramhoz is ellátogat, de a hangulata
nem volt most arra való. Az ottani levegő, a fölfrissült emlékek, a
haláleset és a vele kapcsolatos eszmekör úgyszólván bilincsbe verte
lelkét. Tudta, hogy az öregnek nagy vagyona van, látta gyerek korában,
amint pénzeket hord, küld Miskolczra, Losonczra, Váczra, különböző
takarékpénztárakba, azt is sejtette, hogy a vagyon nem egészen tiszta
eredetű. Bizonyára a földesúr is tudja ezt. Egy-egy elejtett szava
cseng-bong a fülében s ha összeállítja, biztosan meg lehet állapítani,
hogy Inokay mindent tud.

No már most kész gyűlölet, ha ez a vagyon, mely az Inokay-gyerekektől
van elszipolyozva, a Borly-gyerekekre esik. Hiszen a gazdaság jó, híd a
baroneszhez, de ez a gazdagság válaszfal. Az is jobb, ha ő neki
(Laczinak) van valamije és Máriának nincs, mintha megfordítva, Máriának
volna és neki nem. Hiszen mind jó volna, ha mástól jönne az örökség, de
a nagyapó bizony még ezzel is csak megkeseríti unokáját, akivel egész
életében szigorúan bánt. De hát talán jót akart, mert furcsa ember volt.
Isten nyugosztalja.

Hánytorgatván elméjében a dolgokat, arra is gondolt, hogy hátha
lemondana az örökségről, de ez nagy szamárság volna, aminő csak a
regényekben van s azonfelül nem vezetne czélhoz; a regényekben is csak
azért vezet, mert az író az egyik szamárhoz, aki lemond a vagyonról, egy
füst alatt kikomponál egy másik szamarat is, akit ez a gyöngéd érzés
meghat s lábaihoz omlik az előbbi szamárnak. Mindenféle bántó gondolatok
szorongatták. Hátha ott se lesz a baronesz a temetésen? Hátha látni se
fogja? Hátha a báró se lesz a temetésen s így nem nyílik alkalma a
kastélyba menni és megköszönni a részvétét? De ha elmegy is a kastélyba,
kérdés, Mariskát láthatja-e; vagy ha láthatja is, kérdés, beszélhet-e
vele?

És így tologatja az egyik gondolat a másikat, mint a széttúrt zsombékból
ezrével másznak ki a hangyák, hangya tetején másik hangya. Isten tudja,
hogy fogadja majd a báró. Hiszen az utolsó elválásuk az volt, hogy egy
pofonnal fenyegetőzött. Hátha lenézi, fumigative bánik vele és éppen a
baronesz előtt? Oh, de borzasztó lenne! Neki (a baronesznek) is fájna
az. Azaz, ki tudja? Hiszen hol van az megírva, hogy a baronesz még
mindig szereti? Hátha nem is szerette sohasem?

A föltúrt zsombék hangyái járnak-kelnek, mászkálnak, rágódnak a szívén,
csiklandozzák, égetik, ingerlik, míg szeme, kihajolván a zárda kertjére
nyíló ablakon, ott kalandoz, hol a fűvek is beszédesek… Ott állt, arra
ment, ott himbálózott egy fa ágára ülve… Minden, minden ő róla beszél,
jönnek, czikáznak az emlékek innen is, onnan is, szívét édes bánatba
mártogatják, míg végre kigyúl az égen az első csillag, utána a második,
harmadik, aztán egyszerre valamennyi, ezeknek mind közük van a szerető
szívekhez, azok kedvéért is jönnek fel, valamelyik a végén megszánja és
okvetlenül így szól hozzá:

«Oh, Borly főhadnagy, ne légy olyan ostoba, hiszen szeret az téged, mert
odavitte azt a kis piros rózsát a nagyapádnak, te miattad. Oh, te ostoba
Borly főhadnagy, gazdagabb vagy te Rothschildnál, mert ő szeret s
boldogabb vagy te a földnek minden lakójánál, mert ezzel a hittel
mehetsz te most vacsorálni az étterembe.» Ezt mondja a csillag s ha a
csillag nem mondaná, egy felhő mondaná s ha az se vállalkoznék rá, egy
susogó falevél vagy egy virágnak az idetévedt illata is megsúgná.

Úgy elábrándozott, hogy szinte már tíz óra is elmult, mikor eszébe
jutott, hogy vacsorálni kellene. Szerelem idején nem úr a gyomor.

Átment a rostélyos-illatoktól terhes folyosón az épület túlsó szárnyába
s benyitott az ebédlőbe, mely egy nagy s egy kisebb teremből állt, a
harmadik, vörös terítékes részt, hol Tumbus apó iddogált a levélhordóval
s hol Garibaldi vörös inges arczképe függött a falon, nem is említve.
Laczi különben az első nagy teremben foglalt helyet, hol a szokott
kisvárosi alakok vacsoráltak a szétszórt kerek asztaloknál. Az egyiknél
két fiskális ült s a «Galgavölgy» czímű hírlap szerkesztője, odább a
megyei főorvos disputált Hlinkó árvaszéki elnökkel, egy helyütt fiatal
kereskedők a kucséberrel bolondoztak. Odább egy katonatiszt ült egy
hölgygyel. Katona szeme a katonát veszi legelőbb észre. Borly Laczi
szalutált neki s leült egy magános asztalnál. A kardcsörömpölésre
felpillantottak a vendégek, ahogy szokás kis városokban, mindenki az
ujon jöttet nézte.

– Tyűh, a teremburáját, de gyönyörű gyerek!

– S milyen fiatal, hisz ennek még szopnia kellene!

– S már főhadnagy! Bizonyosan valami nagy úr. Meglehet, főherczeg.

Az egész társaság tűkön ült, de kivált a «Galgavölgy» szerkesztője. Csak
a katonatiszt nem mutatott különösebb érdeklődést, annak méltóságán alul
van a csodálkozás, ámbátor csak gyalogtiszt, de a hölgyet nem kötelezte
ilyenfajta kevélység, váltig odanézegetett a legyezője alól.

Laczi addig is, míg a pinczér a rendelt szeletjét meghozza, a helyrajzi
viszonyok tanulmányozására adta magát. Ez alól nem ment senki. Nézte,
ismergette a gyalogos főhadnagyot és egyszerre csak eszébe nyilalt,
nini, hiszen ez Litmaneck, aki gróf Starvitz Katival levelezett. Az
asszony is ismerősnek látszott előtte. Ezt már látta valahol, de hol,
nem tudta volna megmondani.

A többi arczok is csupa ismerősök voltak, csak egy kicsit durvábbak,
mint ahogy emlékében éltek. Az idő eljár, hiába. A szomszéd teremből
(oda nem láthatott be) czigány muzsika szólt s ha néha kinyílott az ajtó
s elállt a muzsika, nagy zsongás, zaj hallatszott ki vagy pedig valamely
hazafias mondat ütötte meg a füleit, nyilvánvaló, hogy egy-egy szónok
dolgozik odabent.

Mikor a pinczér elhozta az ételt, önkénytelenül megkérdezte:

– Talán lakodalom van odabent?

– Nem, a követjelölt vacsorál ott a híveivel.

– Ide való jelölt?

– Nem a mi jelöltünk, de innen a megyéből. Idáig kisérték a falusi urak.

– Hát ezt a főhadnagyot nem ismeri?

– De igenis. Ez Litmaneck főhadnagy úr.

– És a hölgy?

– Az a felesége.

– Nem tudja a születési nevét?

(Kiváncsi volt Laczi, hogy csakugyan Starvitz Katit vette-e el? Ámbátor
nem lehet, mert a hölgy nem olyan volt még az esteli világítás mellett
sem, mint aki nem sok idő előtt került volna ki a nevelőből.)

– Nem tudom a nevét, de gazdag asszony lehet. Különben ő is azt kérdezte
az imént tőlem, hogy nem tudom-e a főhadnagy úr nevét.

– Az én nevemet kérdezte?

– Igen is, kérem alássan.

Fokozottabb érdeklődéssel fordítá figyelmét a csinos asszonyra, kinek
tekintete némi kaczérsággal vágott a gyermek főhadnagy felé. A főhadnagy
se aludttej; tünődött rajta, honnan ösmeri. Majd úgy találgatta, hogy az
arczvonásait vizsgálta, majd úgy, hogy behúnyta a szemeit és az
emlékeiben keresgélte az élveteg arcz mását.

Amint aztán megint kinyitotta a szemeit, látta, hogy a belső teremből,
hol a muzsika szólt, egy nagy szakállú robusztus alak csörtet ki, mint
egy megvadult bölény s megáll a Litmaneckék asztala előtt, valamit mond
a főhadnagynak, mire az szó nélkül fölkel s egy fülkébe vonulnak,
beszélgetnek és az egyedül maradt menyecske most már egész szemtelenül
incselkedik vele a hamis szemeivel, azon a nemzetközi nyelven, mely a
drót nélküli sürgönyzést fölöslegessé teszi, mintha csak azt mondaná:
«Tetszel nekem, a többi a te dolgod.»

Borly Laczi lesüti erre a szemeit, csak lopva néz oda. A szemlesütésről
ráösmer az asszony és gúnyosan, sajátszerűen mosolyog. A gúnyos
mosolyról ráösmer a gyermek főhadnagy. Ahá, ni! Hiszen ez a váczi
asszony, akivel együtt utazott a postakocsin, mikor katonának ment
Pestre.

Elfordítá róla a tekintetét Litmaneckre, de későn, mert Litmaneck már
visszalépegetett hölgyéhez, ami éppen nem lett volna különös, de annál
jobban meglepte az, hogy a nagyszakállú Herkules-alak egyenesen az ő
magánosan álló asztala felé tart s odáig érvén, meghajlik s mogorva,
zordon hangon mutatja be magát.

– Brivinszky.

– Borly – felelte a főhadnagy csendesen.

– Nyugalmazott császári kapitány és földbirtokos – tette hozzá az óriás.

– Igen örülök, – mormogta Borly a szokott frázist – parancsolsz valamit,
kapitány úr?

– Egy kis lovagias szívességre kérlek. Engemet megsértettek.

Vérben forgó szemeivel szétnézett a teremben s nagyot fújt, ziháló
melléből hörgésszerű hangok törtek ki.

– Engem! Egy Brivinszkyt! Litvánia ősi kormányzóinak ivadékát!

Ujra áttekintett a vacsorálók feje fölött, mintha csodálkoznék, hogy a
mennyezet össze nem roppant, hogy a petroleum-lámpák világítanak s hogy
az emberiség nyugodtan eszik és csámcsog.

– Ez vért kíván! – folytatá, miközben megcsikordultak a fogai, hogy a
csikorgás szinte kihallatszott a hegedűhangok közül. – Nem maradt
számomra más út, mint a legelső két kollégát felszólítani, hívják ki
nevemben a dölyfös sértegetőt.

A kis főhadnagy érdeklődéssel vizsgálta az óriás kapitányt, ki inkább
látszott volna széles, pirospozsgás arczával, tömpe orrával, szürke
zekéjében mészárosnak, mint veterán kameradnak, csak a nadrágja szabása
vallott katonatisztre. Mindent megváltoztathat a változó életmód, de a
nadrágot soha. A katonát a lábszárairól lehet felismerni.

– És mikor lenne ez? – kérdé csendesen.

– Most mindjárt.

Borly meghajtotta magát.

– Szolgálatodra állok, kapitány úr.

– Köszönöm, kamerad. Akkor hát ide hivom Litmaneck főhadnagyot is.

Mire megfordult és a szemeivel intett a szöszke Litmanecknek, kit a
kenderszínű haja miatt «Pleznyáknak» híttak cseh nyelven a cseh
származású ezredben.

Litmaneck kinyílott a szemintésre, mint egy bicska, felkelt s jött, mire
Borly is felkelt és eleibe ment, úgy hogy a fele úton találkoztak, mint
valami udvariaskodó fejedelmek.

– Litmaneck.

– Borly.

Kezet fogtak s így szólt Litmaneck:

– Átjöttem az asztalodhoz, mert itt nincs asszony, akinek ez nem való.

Letelepedtek mind a hárman az asztalnál.

– Borzasztó akarok lenni, – hörögte Brivinszky – két egyenlő részre
fogom a fejét hasítani. Olyan egyenlő lesz a két rész, hogy mérő
serpenyőbe lehet tenni.

– Mindenekelőtt az a kérdés, – szólt Borly – hogy van-e rá elegendő ok?

– Litmanecknek elmondtam az okot.

Litmaneck a fejével intett.

– Igen, a sértés kétségtelen, bár tagadhatatlanul furcsa formában van.

– Mi és hogyan történt?

Brivinszky halántékán kidagadtak az erek s ajka idegesen remegett,
szemei zöldes fényben szikráztak, amíg beszélt.

– Hogy van-e elegendő ok? – szisszent fel. – Itéld meg, kis főhadnagy.
Két gentleman ül egymás mellett egy nagyobb társasággal, iszogatnak,
kocczintanak. Az egyik gentleman én vagyok, a másik ő. Egyszer csak
megint nyujtja én felém a poharat és az enyémhez üti barátságosan.
«Igyék, kapitány úr, nem boldog a magyar»; fölemelem a poharamat és így
szólok: «Ejh, mit «_kapitány úr_», legyünk pertu, kedves öregem». Ő erre
rám néz, hátraszegi fejét kevélyen s így szól kifogástalan
udvariassággal: «Igen sajnálom, kapitány úr, de nekem fogadásom van,
hogy csak kétszáz emberrel leszek egyszerre pertu életemben és sajnos,
most ez a létszám teljesen be van töltve. De mihelyt valaki meghal
közülök és üresedés támad, el nem mulasztom rögtön értesíteni és igen
szerencsésnek fogom érezni magamat, ha ilyen bizalmasabb barátjává
lehetek.»

– Hallatlan szemtelenség! – hüledezett Litmaneck.

– Két egyenlő részre fogom hasítani a fejét. (Tenyerével az asztalra
csapott, hogy minden tányér és pohár tánczolt rajta.) Egy lattal se lesz
több az egyik fele, mint a másik, ki fogad rá? Állom.

– Csodálom, hogy nem ütötted pofon – véleményezte Litmaneck.

– Mert türtőztettem magamat, mert így gondolkoztam magamban: te oroszlán
vagy, Brivinszky s az oroszlánhoz méltóság illik és flegma. Hát a
flegmát erőszakoltam magamra. Pedig felforrt bennem a méreg, mert a
társaság gúnyosan kaczagott, mintha csak valami jóízű élczet mondott
volna az illető. Ezer ördög, kiáltám bonhomiával, tréfára fogva a
dolgot, hisz akkor nincs más mód, mint egyet kipéczézni az ön pertu
barátjai közül és üresedést csinálni, azaz két egyenlő részre hasítani
egyiket. Azt gondoltam, elneveti magát és észre tér, de ő metsző
gúnynyal nézett rám és hidegen elfordult. Erre én dühösen kirohantam és
most azért fordulok hozzátok, kamerádok, hogy kérjetek nekem elégtételt
ettől az embertől és majd meglássátok, mi lesz vele.

– Jó, jó, tudjuk már, két egyenlő részre hasítod, – türelmetlenkedett
Litmaneck – gyerünk már.

Borly fölkelt, elővette kardját a szögletből s mialatt felkötni kezdte,
így szólt:

– Hát kit is kell kihíni?

– Litmaneck ösmeri.

Litmaneck a fejével bólintott, Brivinszky pedig folytatá:

– Egy elszegényedett falusi bárót, egy bizonyos Inokay Gottfried nevűt.

A gyermek főhadnagy elsápadt erre a névre, kiejté a kardja kötőjét
kezéből s a kard csörömpölve hullott alá.

– Rossz omen, – szólt Litmaneck nevetve, mialatt a kis főhadnagy
lehajolt a kardért. – Úgy látszik, az anyád szokta felkötögetni otthon.

Felemelte e közben és csendesen visszatámasztotta a szögletbe.

– Nem vállalom el a megbízatást.

– Micsoda? Hogy nem vállalod? – fortyant fel Brivinszky és majd
felöklelte a rettenetes szemeivel. – Nos és miért?

Reá szegezte szörnyű tekintetét, mint a rohanásra iramodó fenevad.

– Mert nekem más dolgom van.

– Miféle dolgod?

– A nagyapámat kell temetni, mi végből hajnalban haza megyek. A
koporsóért jöttem be a városba.

– Úgy, de azért hajnalban haza mehetnél – sziszegte Brivinszky.

– Mindegy, nem vállalom el a dolgodat. Bocsásd meg, kapitány úr.

– De hisz az imént már elvállaltad és most azt mondod, hogy haza kell
menned. Nos, mit szólsz erre, kis hadnagy?

– Semmi egyebet, csak hogy nem vállalom.

– Hisz akkor te egy himpellér tacskó vagy, akit én felfricskázok!

Borly a kardja után kapott.

– Kapitány! – mondá és minden vére arczába szökött – ön meg fog ezért
lakolni. Ön elégtételt ad nekem azonnal, föltéve, hogy ön valóban
kapitány, aminek kiadja magát s nem valami csavargó élősdi lengyel.

– Elég, – menydörgé Brivinszky – végezni fogunk!

– Szép, holdvilágos este van, kapitány.

– Igen, csillagok vannak az égen… Egyik lefut az éjjel.

– Csak a vén asszonyok fenyegetőznek, kapitány.

Borly ezt emeltebb hangon mondta. A társaságok ide kezdtek figyelni.
Litmaneck közbeszólt:

– Ne csináljatok itt botrányt! Brivinszky, legyen eszed, vagy különben
én is magadra hagylak.

– Jól van, – szólt Brivinszky tompán sziszegőn – időt és helyet.

– Itt a vendégfogadó mögött egy kis akáczos van – felelte Borly.

– Jó hely. És mikor?

– Most mindjárt.

– Jobb lesz, ha ön legalább egy órát vesz igénybe s ezalatt a szüleinek
ír.

– Nincsenek szüleim.

– Mit tudom én kinek, a szeretőjének.

– A szeretőm a kardom.

– Jól van, tehát egy félóra mulva.

Borly a pinczérnek csengetett, hogy fizet, mialatt a kapitány
Litmaneckkel váltott szót.

– Szaladj át, kérlek, a kaszárnyába, küldj nekem két tisztet, akik
kihívják Inokayt, a párbajt reggelre tegyék, te pedig egy harmadik
tiszttel gyere el az akáczosba.

– De hát a feleségemet hova tegyem? – hökkent meg Litmaneck.

– Vidd haza!

– De hátha nem akar menni.

– Parancsolj rá.

– Könnyű az ilyet mondani, Brivinszky – sóhajtott fel Litmaneck
szomorúan.

Borly egyenest a fiskálisok asztalának tartott s csak úgy találomra a
«Galgavölgy» szerkesztőjét szemelte ki magának.

– Egy szóra kérem, uram.

– Parancsoljon.

– Én Borly főhadnagy vagyok; egy kis affairem támadt, melynek azonnal
vége lesz, úgy hogy egy óra mulva csendesen lefeküdhetünk (most tizenegy
óra van), legyen ön segédem.

«Galgavölgy» rettenetes ura, ki nem hajlik meg a hatalmasok előtt s
rettentő ostora a hadseregnek, alázatosan meghajolt.

– Nagyon szívesen, főhadnagy úr.

Ünnepélyes, méltóságteljes arczot vágott és a sétabotját kereste. A
fizetőpinczér lihegve szalad oda, de Galgavölgy csak a kezével intett
fönségesen:

– Most nem érek rá. Irja fel!

– Bocsássa meg, ha alkalmatlanságot szereztem, – szólt Borly – de
bizalmam volt önhöz.

– Ön valóban éles szemű férfiú, főhadnagy úr, nem csoda, hogy erről az
oldalról olvastam és írtam önről a legközelebbi hadjáratok idejéből egy
kedves és vitéz dolgot, de ön most se tévedt, megtalálta a czélra
alkalmas gentlemant. E városkában rég ideje az én vállamon nyugosznak az
úgynevezett lovagiassági ügyek. Mielőtt ide jöttem volna, a becsületről
alig voltak az itteni embereknek fogalmaik. Ah, mi volt itt azelőtt!

– Nagyon lekötelezne ön, ha még valakit megnyerhetne ügyünknek a
jelenlévő urak közül.

– Nagyon helyesen. Barátom, Gyengő István ügyvéd éppen jó lesz. Gyere
csak ide, Pista!

Pártfogói hangon szólította oda s olyan modorban tudatta vele a
segédkezési szerepet, mintha egy dominiumba ültetné be. Hamar rendben
voltak és elindulhattak az akáczos felé. Az apáczaasszonyok órája a
zárda tornyán éppen tizenegyet ütött. Csendes, hűs szél fujdogált,
szénaillatot hozva a frissen kaszált rétek felől. Különben csendes volt
minden s egy emberi lélek sem járt a közelben.

– Még egy kicsit sétálhatunk is, míg az ellenfél megjön.

– Ki lesz az ellenfél?

– Brivinszky kapitány. Ösmerik az urak?

– Oh, hogyne. Mint a rossz pénzt. Gazdag birtokos itt a közelben. Arról
nevezetes, hogy egyszer a három feleségével whistezett együtt.

– Úgy látszik, szeret házasodni – jegyezte meg a gyermek főhadnagy.

– Különben nem rossz ember, – folytatta a szerkesztő – csak azt veszik
neki rossz néven, hogy a mostani felesége vagyonából él.

– Még csunyább volna, – mosolygott a főhadnagy – ha az előbbi felesége
vagyonából élne a mostanival.

– Nem vennék azt rossz néven, – szólt közbe Gyengő ügyvéd – inkább azt
kifogásolják, hogy a felesége nem szép módon szerezte pénzét, melyen a
birtokot vette.

– És mivel szerezte?

– Virágokat árult Törökországban.

– No, azt nem lehet éppen rút foglalkozásnak tartani.

– Eleven virágokat, főhadnagy úr.

Telt az idő, kétszer is körüljárták a kis akáczost, melyet a balga gőg
«városi parknak» keresztelt, találtak is egy tisztást, ahol pompásan
lehet verekedni, de csak nem jött az ellenfél, az óra a felet ütötte és
még se jött.

– Pedig nekem korán reggel mennem kell – türelmetlenkedett a főhadnagy.

– Tudom, – szólt az ügyvéd – ön temetésre siet, de az csak délután lesz.

– Úgy, de nekem ott funkczióm van.

– Nekem is – felelte az ügyvéd.

– Hogy-hogy?

– A megboldogult öreg úr én reám bízta a végrendeletét.

– Régen?

– Vagy három év előtt hozta hozzám lepecsételve, holnap fogjuk
felbontani.

– Tehát nem tudja, mi van benne?

– Nem közölte velem.

E pillanatban léptek hallatszottak a vendéglő felől és beszélgetés
nesze.

– Hop, hop! – jelezte «Galgavölgy» szerkesztője az irányt, amelyben
vannak, miközben érdekes történetekkel mulattatta a helyi hirlap
kalandos multjából. Hogyan keletkezett első párbaja? Egy élite-bálon
vett részt, ahonnan elküldte a hölgyek névsorát a segédjének, hogy késő
este még a nyomdába adhassa. Sietve vetette papirosra a tudósítást,
milyen volt a dekoráczió, a buffet, a zene, a hangulat s kik voltak a
legszebbek, Szabó Ilonka, Brányi Vilma és Sipeky Mária, – tehetsz vele,
amit akarsz. Ez a «tehetsz vele, amit akarsz» a segédjének szólt, hogy
fésülje meg, cziczomázza fel a szokásos frázisokkal a tudósítást,
kurtítsa, tódítsa, ahogy tetszik, de a marha leadta a hevenyészve írt
sorokat a magok nyerseségében és most már egyenesen Sipeky kisasszonyra
vonatkozott, hogy tehetsz vele, amit akarsz, amit zokon vettek az
udvarlói és kihívták. Az egyik Seladonnak aztán belelőtt a lábába, az
még most is sántít, de még most se vette el.

Megzörrentek a galyak és előbukkantak az alakok: Litmaneck, Brivinszky,
egy új tiszt, egy katonadoktor és tiszti szolga, aki műszereket és
kardokat hozott.

Némán üdvözölték egymást, mire a segédek félre vonultak tanácskozni s
aztán közölték a föltételeket, hogy tekintve a sértés csekélységet, a
párbaj első vérre megy.

Litmaneck felállította a feleket, aztán így szólt:

– Béküljenek ki, uraim, hiszen sértés voltaképen nem is történt.

Brivinszky a fejét rázta.

– En garde! – kiáltá most Litmaneck.

Egy vaczkából fölvert nyúl egyenesen nekik iramodott és a Brivinszky
lába között futott el.

– No nézd, még ez is mit mer. Szemtelen egy állat!

– Rossz omen – dünnyögte Gyengő.

– Rajta! – vezényelt Litmaneck.

A két hajlékony penge összecsapott, mintha két sziszegő kígyó nyelve
érne össze. Az óriás Brivinszky hevesen rohanta meg a kis főhadnagyot,
olyan csapásokat mérve rá, hogy iszonyat, de Borly ügyes és nyugodt, nem
támad, kiméli erejét és kiparírozza a vágásokat. Mintha egymás
gondolatát tudná a két kard s nem is az első vér a férfitesteken volna a
fő czél, hanem az első hét-nyolcz szikra, melyet egymásból csal ki a két
összeütköző aczél. Szikra már kihasadt kilencz is, a két kard szisszen,
csattan, lesiklik egyik a másikról s «Halt»-ot kiált Litmaneck, keresi
az első vért a holdvilágnál, de még mindig nincsen. Csóválja a fejét
Litmaneck. Ez egyszer kemény gyerekre akadt Brivinszky.

Megint összecsapnak; szuszog, fúj Brivinszky, mint a duda, emelgeti a
mellét a düh meg a szégyen. No nézd, a nyálas kölyköt, milyen nehéz
elbánni vele! Rezgeti kardját arabs módra, hogy ha levág, ne a tompa
lapjával találjon, előszedi a cselvágásait, a Villenois-féle terczet, a
Colesseti suhogóst, melyet _vérhozónak_ is neveznek az olasz mesterek.
Mind nem ér semmit, a vágást mindenütt felfogta Borly könnyedén,
játszva, minden fáradság nélkül, amit úgy lehetne csak szavakban
kifejezni, hogy kardjába öltözik, azaz kardjából pánczélruhát támaszt
maga körül, néha szinte meginog, hátratántorodik a súlyos vágástól. Hun,
csikorgatta a fogait Brivinszky – két egyenlő részre hasítom a fejedet.
No most, no most, és villan, lecsap a fényes aczél egyenesen a fejének.
Fentartja Borly, s abban a pillanatban alúlról fölfelé vág az óriás jobb
hónaljába; vérsugár szökik fel, aláhányatlik a Brivinszky karja,
fölordít, mint a megsebzett bika. Halt! kiáltják a segédek. De ha nem
kiáltanának is, vége van; a kard kihull erőtlen kezeiből.

A katonaorvos odaugrik:

– Sapristi, ez veszedelmes vágás!

Borly sipkájához emeli a kezét:

– Igen sajnálom, kapitány úr.

– Psja krev (kutya vér) – morogja a lengyel elszontyolodva. – Mi lesz
belőlem? Mi lesz a másik párbajomból?

– Az ördögbe is, – vág közbe Litmaneck; – hadd menjen valaki vissza
vendéglőbe és mondja meg Inokay bárónak, hogy vis major jött közbe, hogy
a reggeli párbaj elmarad; – milyen határidőt tegyünk doktor?

– Nem tudom, – felelte a doktor sötéten – mindenek előtt egy hordágyra
lenne szükség.

Így végződött a Brivinszky-Borly párbaj. Borly megköszönte segédei
fáradságát s szobájába vonulhatott lefeküdni, de alig bogozódott első
álma, ajtókopogtatásra ébredt fel. Ki az, mi az? Senki sem felelt, mert
nem az ő ajtaján kopogtattak, hanem a szomszéd utasén. A szomszéd is
felriadt s hallani lehetett, hogy ő is kérdezi, ki az? Litmaneck
főhadnagy, hallatszott tisztán a folyosó felül. Aha! Tehát az én
Litmaneckem van itt.

Kis vártatva fölkelt a szomszéd szoba lakója, bebocsátotta a kopogtatót
és a vékony falon át hallani lehetett némelyeket a beszélgetésből és
látni a gyertyavilágosságot az oda szolgáló ajtó hasadékain át.

– Hogy nem lesz meg a párbaj, mondja ön? – kérdé egy álmos hang. – Hát
mi történt?

– Egy másik párbaja volt az imént és az ön ellenfele megsebesült.

– E szerint el lesz halasztva?

– Az Isten tudja, – hangzott a Litmaneck szava – nem lesz annak, ahogy
én nézem, a kezében se pisztoly, se kard többé.

– Micsoda? Annyira megsebesült volna?

– A jobb hóna alatt kapott egy vágást fölfelé, mindjárt leesett a karja,
az ér is át van vágva.

Laczi szíve nyugtalanul kezdett dobogni, felült ágyában, fejét
félkönyökére hajtva.

– És ki vágta meg? – kérdé a szomszéd szoba tulajdonosa, akinek
hangjában lassan-lassan felösmerte az Inokay báróét.

– Egy gyerkőc. Valami Borly főhadnagy.

– Borly főhadnagy? Hát itt van? Igaz, persze. De hisz ez nagyon érdekes.
És hogy keletkezett a párbaj?

– Az étteremben vacsorált s Brivinszky őt szólított fel első ízben, hogy
önt kihívja, báró úr, s ő megtagadta.

– Hiszen oka volt nem párbajozni. A nagyapja temetésére jött haza.

– Igaz, ez elég ok lett volna, de eleinte vállalta és csak mikor önt
megnevezte, hátrált meg.

– Mit mondott?

– Nem adott magyarázatot. Egyszerűen nem vállalta. Különben mondhatom,
helyes fiú.

Nem sokáig diskuráltak, hallotta félálomban, aztán csak reggel ébredt
fel s miután a Nr. 8-ban fekvő kapitány hogyléte felől tudakozódott,
(bár annak 39 fokos láza volt) gyorsan dolgai után látott, és már
kilencz órára otthon volt Sulyomban a koporsóval, szemfedővel,
viaszgyertyákkal.

Nagy, népes temetés volt. Már délben gyülekezni kezdtek a kocsik a két
sulyomi korcsma előtt. A megboldogult ismerősei majd mind eljöttek a
végtisztességtételre, egész tömege az apró uraknak, akik fürhéczes
kocsin járnak, de voltak itt ismeretlen úrias alakok is, messze földről
érkezettek. Azt mondják, az öreg szabadkőmüves volt és hogy az egy külön
titokzatos ország, ahol ő nagy rangot viselt; egy szó mint száz, annyi
emberrel, amennyi ide verődött, két grófot is lehetne temetni, nem egy
kasznárt. Nagy sürgés-forgás keletkezett a korcsmában, készült a
tűzhelyen a sok rántotta és lúdzsiros pirítós, a vendéglők nélküli
ország két étele, mely minden háznál gyorsan kapható. Eljöttek továbbá a
környék valamennyi kisasszonyai, hogy a bárókisasszonyt lássák, aki
jelen lesz a temetésen, sőt olyanok is voltak, akik a legendárius kis
főhadnagy látására kászmálódtak föl kuriájukból, teljes közömbösséggel
viseltetvén a halott iránt. Mindenki eljött, még Disznósy Mátyás uram
is, csak Borly István nem, akit a sürgöny nyilván nem talált otthon,
mert csak a szupplikácziós diák az, akit a villanyos drót se ér utól.
Megjött közvetlenül a temetés előtt Gyengő István ügyvéd is és egyenesen
a kastélyba hajtatott, bemutatván magát Inokay bárónak.

– A temetés után a megboldogult végrendeletét vagyok hivatva kihirdetni.
Hol kivánja ezt méltóságod?

Inokay közömbösen vont vállat.

– Nem érdeklődöm a megboldogult hagyatéka iránt. Nem is látom be, hogy
mennyiben érintene az engem – mondta a báró.

– Azt beszélik, hogy sokat gyüjtött az öreg úr.

– Nincsen kizárva – szólt a báró ásítva.

– Tehát méltóságod nem is tudja?

– Soha se néztem bele a számadásaiba.

– A megboldogult mindamellett azt az óhajtását írta rá a lepecsételt
végrendelet borítékjára, hogy felbontandó és kihirdetendő a báró
Inokay-család és két unokája, Borly László és Borly István jelenlétében.

– Ha azt kívánta, tehát nincs semmi ellenvetésem ellene. Szíveskedjék
ide fáradni a temetés után a két Borlyval, mert a tisztilakban nincs
alkalmas szoba.

– Csak az egyik Borly érkezett meg a temetésre.

– Akkor hát az egyikkel.

A temetés minden különösebb esemény nélkül ment végbe. A kántor uram
versei nagyon tetszettek, a szép diófa-koporsó mindenkinek imponált, az
öreg Vargyasnét ellenben a csipkézett szemfedő kilátszó szegélyzete
hozta bámulatba. «Istenem, Istenem, milyen jó lehet abban pihenni.» A
koporsónál csak maga a szép főhadnagy állt. Az se sírt, csak állt ott,
lehajtott fejjel, némán, haloványan, mint egy kőszobor. Feltűnő volt,
hogy a földesúri család, melynek pedig utat nyitottak volna a tömegben,
nem ment a koporsóhoz közel, hanem csak a széleken húzódott meg, inkább
nézőnek, mintsem résztvevőnek. Ezek a nagyurak ott döfik be a tüskét az
ember vékonyába, ahol nem is gondolja. Aztán egy koszorút vagy csak egy
bokréta virágot mégis csak köthetett volna a kertészük a koporsóra,
hiszen akármilyen volt, mégis csak őket szolgálta. Ezen kívül zavarólag
csak egy oda tévedt kutya éktelen vonítása hatott, éppen az ének alatt,
de ezt is eligazította egy-két rúgással az egyházfi: «Csiba te, vagy
talán azt hiszed, hogy te vagy a kántor, no, majd mindjárt megtanítalak
én móresre.»

Oh, de gyönyörü volt a baronesz! A noszpályi református papkisasszonyok
figyelték minden mozdulatát, kár, hogy a ruhája szabását, a szoknya
formáit nem tudták olyan messziről kivenni. De annál jobban
emlékezetükbe vésték a fejtartását, a módot, amelylyel a félrecsapott
napernyőt tartotta a nap ellen, a fejbicczenést, amelylyel a köszönők
üdvözlését viszonozta s ez az, amit jó lesz megtanulni; de aztán olyan
is volt, amin megbotránkoztak a nevezett papkisasszonyok, hogy a
baronesz a lesütött szempillái alól gyakran tekintgetett lopva a deli
katonagyerekre, akihez fogható tisztet csak a mézeskalács szívekre
szokás festeni a szokásos versikék fölé. Ma jött meg vendégül Amália
tante is (az Inokay Bécsben élő testvére), egy régi világból való öreg
dáma, szürke selyemkalappal, wuklikkal és aranyos pápaszemmel az orrán,
az is váltig a főhadnagyot nézte s kíváncsian kérdezte unokahúgát:

– Ki az a fess tiszt?

– Az öreg Borly unokája – kiáltotta be a fülébe félhangosan a baronesz,
minthogy Amália tante egy kicsit süket volt.

A szemeivel pislogott s most már lorgnettejét is elővette a pápaszem
elé, hogy jobban lásson.

– Pompás gyerek, mint a gyertyaszál. Bocsásd meg, szívem, tudod, egy
kicsit hibás a fülem, nem jól hallottam, hogy ki az. Mondd meg, kérlek,
még egyszer.

– Az öreg Borly unokája – ismételte Mária és elpirult.

– Úgy, – szólt a vén dáma a fejével bólintgatva – köszönöm. Pedig azt
gondoltam, hogy az öreg Borly unokája.

Aztán véget ért a beszentelés, elhalt a csodaszép ének «Et cum Lazaro,
quondam paupere» s csak a Perkálné görcsös, fuldokló zokogása hangzott
ki a beállott csöndben. A minisztráns gyerek átvette a plébános úr
kezéből a szent füstölőt, a keresztet vivő Kozár Jancsi glédába
helyezkedett, a halottvivő legények most már fölkapták a Szent Mihály
lovát (könnyű volt a nemzetes úr, mint a pehely). A bárói család
csodálatos módon eltűnt onnan a szögletről, Disznósy uram pedig
felhasználván az alkalmat, oda furakodott a főhadnagyhoz s megfogva
annak mind a két kezét, fölkiáltott:

– Milyen kár volt, milyen kár volt!

Az emberek csodálkozva néztek oda. Ez volt az egyetlen hang, mely
sajnálkozást fejezett ki e különös temetésen. Holott Disznósy uram is
úgy értette, hogy kár volt őt ott hagyni a Laczkónak. Mert aztán Majza
Jánoshoz, a mézeskalácsoshoz fordult, aki a megboldogult kasznártól a
mézet szokta megvenni évenként s eképen szólott:

– Az Isten lakatosnak teremtette, de a császár elvette katonának.
Borzasztó kár volt. Ha meggondolom, hogy micsoda lakatot csinált az a
gyerek és látom most rajta ezt az uniformist, hát dühbe jövök.

Megmozdult a menet lassú, ünnepélyes lépegetéssel a temető felé, a
parasztgyerekek előre futottak, hogy a koporsó leeresztését közelről
lássák (mert csak az az egy szép van a temetésekben). Mindez gyorsan
történt és ezzel most már vége a kasznárnak. Csak egy piczinyke púp
jelzi a földön, hogy ő is volt. Lassanként elszállingóztak a keresztény
hívek, csak még a sírásók szedték össze egykedvűen a csákányaikat és
fülkosaraikat s Perkálné zokogott a kereszthez omolva, reá szent
képecskét, Mária mennybemenetelét ragasztva. A főhadnagy is ott állt
megilletődve, midőn egy kéz a vállát érinté.

– Szervusz, Laczi!

Borly megfordult és Pál bárót látta maga előtt. Magas, nyurga
fiatalember volt; jól kihúzta őt is az idő.

– Ah, ön is eljött, Pál báró? – szól a főhadnagy meglepetve.

– Csak nem akarsz talán magázni, – pattant fel a báró röstelkedve –
azért, hogy én még semmi se vagyok.

– Nem, nem, de látod, azt se tudom, hogy hol a fejem. Igazán szép tőled,
nagy megtiszteltetés, hogy ide is eljöttél – mondá.

– Értelek. A családra neheztelsz és talán jogosan. De lásd, én más
vagyok, én máskép gondolkozom. És hát a család, tudod, mi minden érte,
talán tudod, milyen szegények vagyunk és az ember végre is azért tart
magának törülközőt, hogy a maga szennyét beletörülje és azért
gazdatisztet, hogy a maga könnyelműségét ráfogja. De én… én szerettem az
öregedet, ő is szeretett engem, jól tudom és fáj a szívem utána.

Pálnak mind a két szeme megtelt könynyel. Borly észrevette és
szeretettel fűzte karját a Paliéba.

– Hát te hogy vagy?

– Csak úgy (vállat vont), de gyerünk innen.

– Hová?

– Hát egyelőre hozzánk, ahol még a végrendeleten kell átesned, azután
majd szabad léssz és velem is ráérsz egy kicsit beszélgetni.

– Hozzátok? – kérdé fojtott hangon, szinte félénken.

– Igen, édes apám azt akarja, hogy nálunk legyen a végrendelet
felolvasása s nekünk is szabad lesz bemenni.

– Kik azok a «nekünk»?

– Hát a Mari testvérem. Nem emlékszel már rá?

– Hogyne emlékezném!

– Azért mondom, – fecsegett Pál – mert ti katonák könnyen felejtitek,
azt mondja, a lányokat. Andere Städtchen, andere Mädchen.

– Ki mondja azt?

– Mari testvérem.

– Ő mondta?

– Ő, de mit csodálkozol ezen?

A kastély kopjás vaskerítésénél Gyengő ügyvéd várt rájok s egy pár
lépést tett eleibök; ugyanott a szolgabiró, Bekeházy Gábor mutatta be
magát a főhadnagynak.

– Sok szépet hallottam felőled – szólt nyájasan a vidéki gentry mindjárt
bizalmas modorában.

Mindez megmelegítette egy kicsit Laczit az epedve várt és most mégis
rettegett pillanathoz, a bárói család elé lépni. Mindamellett inkább
rontott volna rá egymaga egy porosz ezredre. Sajátszerű szepegéssel ment
végig a parkírozott udvaron, az ügyvéd a kocsijához lépett és annak a
ládájából egy kis bőrtokot húzott ki, azt a hóna alá fogta, a szolgabiró
pedig anekdotákat beszélt a közelebbi korteskedésből, hogy a siroki
kántor betanította a papagályát «Éljen Inokay követünk» kiáltásra és
most a madárnak is három forint napidíjat követel a szemtelen.

Így értek föl a lépcsőn a szarvas-agancsokkal és mindenféle
vadász-trofeumokkal díszített előcsarnokba, melyből a társalgó szoba
nyílt. Mivel a zsaluk le voltak eresztve, a napsugaras fényözönből
belépők csak lassan, nehezen különböztették meg a tárgyakat és alakokat.

Inokay fölállt és a szolgabirónak nyujtá kezét.

– Mi hír a kerületben? Széna, szalma? – hadarta gyorsan, mintegy annak
jeléül, hogy nem kíván rá feleletet. Egy igazi nagyúr nem kíváncsi.

– Ah, a mi főhadnagyunk! – szólt könnyedén, a tiszthez fordulva. – Mikor
jött?

– Még tegnap, méltóságos uram!

– Hogyan, hiszen én úgy tudom, hogy tegnap még a városban volt.

– Igen, de már innen mentem be a városba, egy kis dolgom volt ott.

– Igen kevés lehetett, – felelte meleg mosolylyal s jelentőségteljes
pillantással – mert az enyémet is elvégezte.

Borly meghajtotta magát és azt se tudta, hogy hova tegye kezét-lábát,
úgy rémlett neki, ha egyet lép, megbotlik a kardjában és elesik, pedig
már nem is volt homály a szobában. Sőt ellenkezőleg, még fényesebb nap
világított, mint odakünn, még hozzá kettő, a Mária két fényes szeme s
hozzá az az egész fehér arczocska, csodálatos édességével. Laczi nem
mert odapillantani és mégis mindenünnen oda látott. Szédülés fogta el,
forgott vele a szoba és különben is olyan furcsa volt minden, egy
beszabadult zöld legyecske zümmögött bent, de ezt olyannak érezte,
mintha egy egész czigánybanda játszanék és csak az volt különös, hogy az
óra halk ketyegése keresztülverte magát e hangokon. Vagy talán nem is az
óra volt az, hanem a saját szívének hangos, zavaros dobogása.

Ott állt a kicsike az anyja mellett, a lovon hadakozó Inokay Sebestyén
bárónak Mányoki által festett nagy képe alatt. Mint az alvajáró, ment
gépiesen Laczi is a többiek után a báróné felé, ki úgy vette ki magát,
Uram bocsáss, a holdvilág arczával, a terebélyes krinolinban, mint egy
sátor a félholddal a tetejében. Sovány kezét lomhán, fáradtan nyujtotta
csókolásra, míg a baronesz kislányos pukkedlit csinált az urak előtt és
odahajolt az anyja mögé a nagy karosszékre.

– Foglaljanak helyet, uraim – szólt a báró – és essünk át a mai szomorú
alkalomnak utolsó részén is, mely szorosan véve, nem is tartozik mi
reánk, de minthogy a megboldogult kívánságáról van szó…

– Igen is, – vágott közbe az ügyvéd – ő maga kívánta, hogy végrendelete
a méltóságos bárói család előtt bontassék fel és hirdettessék ki. Talán
inkább a szolgabíró úr lesz szíves felolvasni.

Átnyujtotta a bepecsételt iratot Bekeházynak, aki felbontván azt,
páthoszszal kezdte olvasni:

– Az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében! Én, nemes Borly Gáspár,
alulírt tanúk előtt lelkemet Istennek, törékeny testemet az anyaföldnek
ajánlván, fenmaradó földi vagyonomról ép elmével, átgondolt akarattal a
következő végintézkedést teszem.

– Halljuk – szólt az ügyvéd, elfelejtve, hogy ilyen előkelő társaságban
még köhécselni sem illik.

– Áll pedig a vagyonom – olvasta tovább Bekeházy – a sulyomi 115. számú
telekjegyzőkönyvben bekebelezett csekély ingatlanomból és viskómból,
továbbá a budai telkemből. Az elsőt, a sulyomi ingatlant hagyom örökös
tulajdonul hűséges ápolásért özvegy Perkál Józsefnének. Senki őt
örököseim közül abban ne háborgassa, a budai telket ellenben, melyet
tízezer forintra becsülnek, hagyom egy alapra, mely a beteg kutyák
gyógyításának czéljaira szolgáljon, mert minden háziállatot gyógyítanak
az emberek, csak a kutyát nem, holott minden háziállat között a kutya
áll a legelső rangban tehetségben, szolgálatkészségben, hűség és
pajtáskodás dolgában.

– Menjünk tovább – szólt közbe a báró közömbösen.

Ingóságaimat ugyancsak Perkálné örökölje, a könyveken kívül, mivelhogy
nem tud olvasni.

– Ohó, egy homályos pont – csapott le az ügyvéd a szövegnek egy részére,
mint a keringő héja. – Kérem csak még egyszer felolvastatni ezt a
kikezdést! Az ingóságokat kapja-e Perkálné azért, hogy olvasni nem tud
vagy a könyveket nem kapja azért?

– Mindegy az, kapja, mert kapja, punktum – vélte a szolgabíró és olvasta
tovább a következőket: «Vagyonom főrésze, részint készpénzben, részint
papirokban, a losonczi, miskolczi, egri takarékpénztárakban és az egri
káptalannál van letéve, kitesz kamatok kamatjaival összesen
négyszázhuszonnyolcz ezer forintokat.»

– Ah – röppent el a báróné ajkairól a csodálkozás önkénytelen
felszisszenése. A báró gúnyosan mosolygott. Borly főhadnagy lesütötte
szemeit. Mária kötése fölé hajolt. A szolgabíró pedig letette
meglepetésében a végrendeletet az asztalra és fölkiáltott.

– Hallatlan összeg! (a báróra tekintett, aki egy ringaszéken ülve,
egykedvűen lóbázta magát, miközben egyet-egyet csikordult a szék.)
Tetszett tán valamit mondani?

– Nem – felelte Inokay fáradtan.

– Akkor hát tovább olvasok. «Ennek az összegnek a főrészét abból a
czélzatból szereztem, mert előre láttam, hogy az én szeretett uram,
Inokay Gottfried, úgy lelki jósága, valamint urias könnyűvérűsége és
kedvtelései miatt, előbb-utóbb tönkre fog menni…» Bocsánat, báró úr, ha
talán parancsolja, hogy abbahagyjam?

– Dehogy. Csak folytassa – szólt a báró hidegen. – Sőt csak most kezdek
kíváncsi lenni, hogy miféle gorombaságokkal traktál kasznárom a
másvilágról.

– Ez okból – folytatta a felolvasást Bekeházy – elhatároztam, hogy amit
lehet, megmentek az én kis uram, báró Inokay Pál és kis úrnőm, báró
Inokay Mária részére. Loptam én is az egész világgal, ahol észre nem
vették, még talán ott is, ahol észrevették és összegyüjtöttem nekik
kerek négyszázezer forintot, amely összeget ezennel nekik hagyományozom,
illetve az övék az, az övékből való, úgy hogy azért engem semmi hála,
semmi köszönet nem illet, nekem ezt az eszmét csak a sajnálkozás és az
az érzés sugallta, hogy így édesebb pihenésem lészen az anyaföldben.

Templomi csönd támadt, szinte dermesztően ünnepélyes. Mintha a megholt
szelleme suhogna bent, egy ablakot kitaszított egy hűs áram és
végigsurrant a szobán. A báróné szemei megüvegesedtek és egyszerre
megteltek könynyel. A báró elfelejtette magát ringatni székén s mereven
bámult maga elé, mint hogyha álmot látna. Csak a zöld legyecske döngött,
dudált vidáman, meg-megkoppantva az ablaküvegeket.

Az ügyvéd felugrott és meghajtotta magát a baronesz előtt.

– Gratulálok, kisasszony.

– Ah, istenem! – sóhajtott az öreg báróné és nyugtalanul kereste
szemeivel a főhadnagyot. A finom asszonyi lélek gyorsan meglátta a neki
gyujtott örömtüzeknél másoknak a bánatát s kínos tapintatlanságnak vette
az ügyvéd gratuláczióját Borly jelenlétében.

Mária piros lett, mint a pipacs s csak az ujját tette a szájára, –
figyelmeztetve az ügyvédet, hogy már nem szólhat, mert a szolgabiró
tovább olvas.

– Rendelem végül, hogy a fenmaradó huszonnyolcz ezer forintnyi összeget,
mint tulajdon takarékosságom gyümölcsét, egyenlően oszsza fel Gyengő
István, hites ügyvéd, végintézkedésem végrehajtója, két unokám, Borly
László főhadnagy és Borly István tanuló között, kikre, valamint földes
uraimra az ég áldását kívánom. Atya, Fiú, Szentlélek Isten nevében Ámen.

Van még valami?

– Még egy Post Scriptum – s olvasta odább Bekeházy. – «Nagy
tajtékpipámat hagyom a helybeli kántornak, Boczkó Péternek a búcsúztató
versekért, könyveimet Inokay Pál bárónak, budai telkemnek földalatti
részét Inokay Mária báró kisasszonynak menyasszonyi kelengyéül, a
padláson levő lakatos-eszközöket egy jól tanuló sulyomi
parasztgyereknek, aki lakatosmesterségre érez hajlandóságot.» Eddig van.
Ritka egy eset, – tette hozzá – nem vagyok mai gyerek, de ilyet még nem
hallottam. Négyszázezer forint! Forgós teringette!

S ezzel fölkelt és átnyujtotta a nagyértékű okmányt Inokaynak.

Az pedig fogta, amint úgy négyrét volt hajtva, kétfelé szakította és az
asztalra dobta.

– Az isten szerelméért, mit cselekszik? – kiáltott fel a szolgabíró. Az
ügyvéd, aki egy kicsit asztmás volt levegő után kezdett kapkodni, maga a
báróné is ijedten ugrott fel.

– Azt, amit tennem kell – mondá a báró kipirulva, büszke, csengő hangon;
szinte szép volt most és kiegyenesítve termetét, egy fejjel látszott
magasabbnak. – Azt, amivel az egyik nemes embernek kell, hogy feleljen a
másik nemes ember, a halottnak az élő.

– Apa, apa mit tettél? – szörnyűködött a baronesz.

– Borly megfosztotta a saját unokáit egy olyan vagyontól, ami a törvény
szerint már az övéké volt, én visszaadom azt nekik, bár a törvény
szerint most már az én gyermekeimé lehetne; ez a legkevesebb, amivel
tartozom ama nagyszívű ember unokáinak, akit én egész életemben
félreismertem. – Igy lesz, punktum, mert úgy akarom és szeretném látni,
ki akadályozza meg?

– Én – felelte egy kellemes érczes hang, a fiatal Borlyé. – Mi nem
fogadhatunk el olyan vagyont, mely a méltóságtoké. Mi becsületes emberek
vagyunk és tudunk dolgozni s nincs joga minket senkinek megsérteni, bár
csak Borlyak vagyunk.

A báró csodálkozva hallgatta a főhadnagy heves kifakadását s ez a
hevesség visszaadta hidegvérét.

– Ön rosszul ítéli meg szavaimat, főhadnagy úr, ha ilyen értelemben
magyarázza azokat. Lekicsinyítésről szó nem lehet; bizonyára rosszul
választott alkalom volna az Isten és emberek előtt. A Borlyak az én
szememben e percztől kezdve egyenrangúak lettek a nemességben az
Inokayakkal, de csak úgy, ha az az Inokay, aki most beszél önnel, méltó
lesz ahhoz a Borlyhoz, aki az imént szólott hozzánk abban az iratban.
Reménylem, megértett engem? Amit mondtam, megmondtam.

S ezzel egy szót se várva, nehéz, határozott léptekkel ott hagyta a
termet.

Pali kiosont apja után, elfogta valahol a korridoron és lehajolt, kezet
csókolt neki.

– Értelek, Inokay – szólt és eltűnt szobája ajtaján.

A többiek megrőkönyödve néztek össze. Hát mi lesz most?

Valóságos tanácstalanság állt be. A báróné felállt, ünnepélyesen
fölvette az asztalról a berepesztett végrendeletet, majd magához intve
lányát, eltávozott, egy fejbólintással üdvözölve az urakat.

– Szép spektákulumot csinált apád – panaszkodott útközben. – Most, mikor
idáig vagyunk! (Ujját a torkára tette.) Ki látott ilyet? A gondviselés
egy mentődeszkát nyujt feléje, sőt egy hidat és ő elrugja, mert kevély.

– De mikor a kevélység úgy megszépíti az apát, édes mamám.

– Köszönöm szépen. Ha kevély akart maradni, takarékosnak kellett volna
lennie. Rá kell küldeni a tantet, hadd beszéljen a fejével. Gyere,
beszélnünk kell a tante-tal. Ah, Pali, jó, hogy elémbe jösz. Eredj be,
kérlek és mondd meg az uraknak, várjanak egy kicsit, mert így nem
maradhat a dolog. Istenem, Istenem! Mennyi baja van az embernek.

Bent a nagy teremben csak a három úr maradt, az ügyvéd, a szolgabíró és
a hadnagy. Az inas hűsítőket hozott be.

A szolgabíró dühös volt, de azért mégis felhajtott egy pohár jégbe
hűtött vizes bort.

– Valóságos ternó egy ilyen végrendelet, választások idején, de
egyébként is. Mindig nagy kortesnek tartottam az öreg Borlyt, de hogy
ilyen slágert kivágjon, soha sem hittem volna. Gyönyörű ez. Hisz ennek
már a szele is elég, hogy elsöpörje az útból Peszerényit. De hogy egy
ilyen mennyből aláhullt mannát el ne fogadjon Inokay, ez mégis
hihetetlenebb mindennél.

Gyengő fiskális mosolygott:

– Majd előveszi a jobbik eszét. Ösmerem már én az efféle
felbuzdulásokat.

– No, no, a báró nagyon makacs ember, szóval karakter – vélte a
szolgabíró.

– Hát már most mit csináljunk? – kérdé a főhadnagy.

– Azt hiszem, valami jegyzőkönyvet kellene felvenni – szólt a szolgabíró
habozva.

Az ügyvéd elgondolkodott.

– Az eset nagyon komplikált – mondá. – A végrendeletet a bárónak semmi
esetre se volt szabad szétszakítani, mert az nemcsak az ő gyermekei
jogát tartalmazza, de a Perkálnéét is. A szétszakítás azonban nem képezi
a végrendelet megsemmisülését, mert hiszen fel volt olvasva, ki volt
hirdetve és tanuk vannak alatta. Aztán az is kétséges, van-e a bárónak
joga lemondani olyas valamiről, ami nem az övé, mert a báró végre is,
igaz, természetes gyámja a gyermekeinek, de ő maga nem örökös. A báró úr
lemondása különben már azért se érvényes, minthogy a főhadnagy úr ezt el
nem fogadta. Igaz viszont, hogy az ön visszautasítása – az öné,
főhadnagy úr – szintén érvénytelen, mert ha jól tudom, ön még kiskorú.
Persze ennek ellenében föl lehetne hozni, hogy egy császári főhadnagy
állásánál fogva nagykorúnak veendő, föltéve mondom, de meg nem engedve.
Ám ha megengednők is, semmis volna a báró lemondásának elfogadása, abból
az okból, mert ön csak ön és semmi esetre sem képviseli kiskorú Borly
Istvánt, annak nevében tehát nem nyilatkozhat. Ez egy egész labirinthus,
uraim, amelyben én sem tudok hirtelen eligazodni, egy egész gordiusi
csomó… De egy jegyzőkönyv még se árthat.

– Oh, a jegyzőkönyv soha se lehet felesleges – mondta a szolgabíró
lelkesen. – Az már olyan a mi szakmánknál, mint a gyógyászatban a
hashajtó. «Vegyen be a patiens egy kis hashajtót.» Ez mindenesetre jó.
Vegyünk fel tehát a dologról jegyzőkönyvet. Ez a czivilizáczió
szimboluma. Csak az az ország lehet boldog és szilárd, ahol az
előforduló bajok és esetek jegyzőkönyvbe vannak fölvéve. Itt azonban ez
csak a kezdet, magam is beösmerem, hogy ez egy gordiusi csomó. Ezt
valahogy merészen kell keresztülvágni! Amint mondani szokták, karddal.

– Hát majd szétvágom én! – kiáltott föl a főhadnagy kipirúlva.

– Hogyan? – kérdezték kíváncsian.

– Ez az én dolgom. (S ezzel a belépő Pálhoz fordult.) Pál báró, jelents
be, kérlek, édes apádnál.

– Mi végre? – kérdé Pál báró. – Apámat nagyon megrázta a jelenet,
ilyenkor rosszul érzi magát, azért kérdezem, mi végre.

– El akarok tőle búcsúzni – felelte nyugodtan.

– Ilyen hamar?

– Meg kell lenni.

– Hát jól van, gyere velem.

E perczben nyitott be a komornyik is, hogy a méltóságos asszony kéreti
az ügyvéd urat. De még ennél is jobban gomolyodott a dolog, mert a
Balassa almásszürke négyese is most gurult be nagy ostorpattogtatás
mellett az udvarra. A szolgabíró kitekintett az ablakon s vígan dörmögte
magában: «Az ördög mindig készenlétben tartja a maga emberét, hogy ahol
valami nemes munka folyik, közbelépjen.» S ezzel kiszaladt Balassa felé,
hogy elbeszélhesse neki a történteket.

A korridoron azt mondta Pál báró a főhadnagynak:

– Várj egy kicsit, beszélek előbb az apával, mert ő furcsa ember.

Borly a régi ismerős képeket nézegette a folyosón, Tátikáról,
Csobánczról, Kisfaludy regéiből vett tárgyakról, odább függött üveg
alatt rámában az Inokay-nemzetség családfája, az első pánczélos ős
ágyékából kinőtt törzs teli almával s minden almán egy név, a legfelső
ágon csak két alma volt, az egyiken ez a szó: «Mária». Az első embert is
egy alma tette szerencsétlenné. Itt áll most megint, ahol annyiszor
epekedett fiúkorában, hogy erről a fáról szakítson.

Az oldalt eső szalon ajtaja félig ki volt nyitva és nagyon kiabálva
beszélhettek, mert minden szó jól ide hallatszott.

– Szörnyűség ilyet tenni! – szólt egy rezes, tompa hang. – Ilyenkor.
Szerdára megint árverés van kitűzve. S én nem adhatok nektek többet. Itt
valamit tenni kell. Sequestrumot kell kérni Gottfried ellen, ha másként
nem lehet. Különben nincs joga lemondani. Az örökség a gyerekeké.
Sequestrum neki.

– Meg kell a «máskéntet» próbálni – vegyült bele egy másik hang, a
bárónéé. – A dolog menni fog. A főhadnagy derék ember, nem fog
nehézségeket csinálni.

– Mit, derék ember! – rikácsolta az előbbi női hang. – Minden főhadnagy
egyforma, mind flasztertretter. Ismerem őket. Elég főhadnagygyal volt
dolgom. Egy közös zsákba kellene őket varrni és behajítani az Ipolyba.

– Oh, tante, ő olyan szépen, nemesen viselte magát! – védelmezte egy
csengő szózat. – Nem igaz, mama?

A főhadnagynak minden vére megbizsergett. Ez a Mária szava volt.

– Valóban Málika – bizonyítá a báróné. – A főhadnagy engem is bámulatba
ejtett, hogy szinte hinni kezdtem a beszédeket, amiket Gottfried a
parasztoknak tart, hogy az emberek egyenlők…

– Paperlapap – ellenkezett a siket tante (mert csak az lehetett). –
Ösmerem a dörgést, honnan jön. Azt hiszed, hogy a tante már öreg, nem
lát semmit, hogy a tante együgyű, ki nem talál semmit. Láttam a
hadnagyodat ma chère, a temetésen. Azt hiszed, nem tudtam, hogy kicsoda,
az nem a kíváncsiság volt, hanem a vizsgálóbíró ravaszsága. Elpirultál,
mikor kérdeztem. Látni akartam, nem tévedtem-e. Azért kérdeztem megint.
És te megint elpirultál. Hát én most már semmit se kérdezek és te se
szólj semmit se.

– Nem igaz, gonosz tantika, gonosz tantika.

– No no, ne sírj hát azért. Legyen hát nem igaz. Hanem azért az összes
hadnagyokat az Ipolyba kellene fojtani fölfelé a kapitányig. Mert a
becsületes ember az őrnagynál kezdődik. De mondom már, hogy ne légy
bolond, ne sírj azért.

Hej, pedig már a főhadnagy is csak egy kis híja volt, hogy ríva nem
fakadt odakünn a lelkében tomboló boldogságtól.

– Laczkó! Hol vagy Laczkó?

– Itt vagyok – felelte fojtott hangon, de félt hogy nem fog tudni onnan
elmozdulni s hogy Pál is észre veszi, miként leste meg a hölgyeket
pongyola érzéseikben. És sajnálta is, hogy nem tart tovább. Csak még egy
perczig itt lehetne, csak még egyetlen hangját hallhatná.

Hasztalan, mennie kellett, ahonnan a Pál léptei kopogtak, ahol a folyosó
kiszélesedik. Azelőtt is gyakran kiabálták itt: «Hol vagy Laczkó?» –
hej, de ez régen volt és akkor még vesszőkön ültek, rövid bársony
czik-czakos szoknyácskájában, egy nádpálczán lovagolt a leány is, még
most is mintha hangzanék szava a komor ünnepélyes oszlopok közt: «Gyü te
Ráró». Ejnye, iszen itt is van a Ráró! (Egy poroló nádpálcza volt a
szögletbe támasztva.)

Az izzó napfény vakító sugarait ide is belövelte, pajkosan szaladgáltak
az agancsokon, a falakon keresztbe rakott lándzsákon, vérteken és
kopjákon, melyek szinte jegyzőkönyvekbe vannak már véve a bíróságok
fiókjaiban, a két leander, mely nagy abroncsos zöld vödrökben őrt állani
látszott az ajtónál, megperzselt, lekonyult virágaira néhány vad méh és
darázs szemtelenkedett be. Ezek keringtek ott őrülten, a zsákmány körül.

– Apa szívesen lát – jelentette Pál báró. – Bent van nála báró Balassa.

– A báró van itt? – szólt Borly megütődve. – Megállj csak, kedves Pali.
– Nem lehetne az, hogy ő méltósága külön fogadjon?

– Hiszen előtte is elbúcsúzhatsz. A báró kedves ember, ismered. Miért
akarsz az öregemmel külön beszélni?

– Csak úgy, – felelte Borly – szeretnék.

Pál báró vállat vont, némi gyanakodással.

– Hát eredj be ebbe a szobába, bemegyek, megmondom neki.

Az úgynevezett Zrinyi-szobára mutatott. Ebben hált állítólag valamikor
Zrinyi Miklós, a költő, aki udvarlóképen fordult meg egyszer a sulyomi
kastélyban. Amaz Inokay kisasszony, Katherina, aki kikosarazta az ország
első lovagját és költőjét, ott lóg életnagyságban a falon keleti
gyöngyből rakott pártában, – abban is temették el.

A szoba küszöbén kiöltött piros nyelvvel egy lihegő kutya feküdt, a
méltóságos úr agaraiból.

– Cziczke! – szólítá meg Borly. – Eressz be Cziczke!

Cziczke felugrott, megrázta magát, hogy szinte pattogott a bőre, a
farkát csóválta, látszott, hogy felösmerte.

Borly benyitott a szobába és megállt az Inokay Katherine képe előtt, aki
aranyzöldbe játszó brokát selyem ruhában ábrázoltatik egy sólyommadárral
a kezében. A madarak és az asszonyok mindig összetartottak. Csakhogy
mostanában már csak a kalapjaikon szerepelnek kitömve. Nézte sokáig,
nézte a képet, kereste a hasonlatosságot a régi és a mostani Inokay
kisasszony vonásai közt. Milyen furcsa, hogy gróf Zrinyi Miklós ebben a
szobában lakott. És talán itt kapta a kosarat is. Nagyot dobbant a szíve
és olyan sápadtnak mutatta a régi velenczei tükör, hogy megijedt
magától. Ejh, mért volna furcsa? Hiszen ha itt volt Zrinyi Miklós, hát
csak kellett valahol hálnia is.

Valami bútor pattant. Összerezzent. Majd egyszerre látománya támadt, egy
villanat s eltünik a kép, és előtte áll Inokay Gottfried báró.

Nevetve állt ott, mind a két kezét kinyujtva feléje barátságosan.

– Ah – ön megijedt – kedves főhadnagy. Persze nem gondolta, hogy ez a
kép rámástól voltaképpen egy ajtó. Ezt természetesen maguknak el nem
árultuk, mikor mint gyerekek itt szaladgáltak, mert játéknak véve,
bizonyosan tönkretették volna a sok próbálgatással a szegény Inokay
Katherinát. Sajnálkozva hallom Palitól, hogy ön itt akar bennünket
hagyni.

– Mindamellett szeretném, ha előbb ez a hagyatéki ügy rendbe jönne.

A báró szivarokat vett ki egy szekrényből és szivélyesen megkínálta.

– Gyujtson rá, főhadnagy úr és üljön le egy kicsit nálam. Igen örülök,
hogy önnel kezet szoríthatok. Ami pedig az örökséget illeti, vegye úgy,
mintha nem volna végrendelet. Nagyatyjuk után a két unoka örököl,
punktum. Ez másképp nem is lehet.

– De…

– Semmi de, kedves főhadnagyom. Én nem fogadhatom el az örökséget önök
elől. (Előre elmosolyodott attól, amit mondani akart.) Pedig voltaképpen
én is csak beteg kutya vagyok, mint a többiek, kikről az én öreg barátom
gondoskodott. Sőt én vagyok a legbetegebb.

– De hisz a gyüjtött pénz a méltóságod vagyonából van véve.

– Én azt most már nem hiszem.

– De ha maga a megboldogult mondta?

– Éppen azért.

– Nem értem.

– Lássa, ha én most azt a pénzt elfogadnám, örökké bántana a
lelkiismeret, hogy azt önök elől elraboltam; mert tegyük fel, hogy
csakugyan elharácsolt az öreg úr egyet-mást tőlem, engedelmeskedve annak
a nemes érzésnek, mely őt szinte szentté teszi én előttem, (a báró arcza
kimelegedett és hangja lágy lett, majdnem reszketeg), csak az ő
szerencsés keze, az ő gazdálkodása, roppant takarékossága és üzleti
ügyessége mellett nőhetett az fel akkora összegre. Borokat vett olcsón s
drágán adott el. Gabonával is spekulált. Mindezt azzal a gondolattal,
hogy a gyermekeimnek legyen. Nálam az a pénz épp úgy elolvadt volna,
mint a többi. Hanem azért én most seperjem be, ugy-e, tekintet nélkül
arra, hogy az ő unokáinak marad-e vagy nem marad? Ugyan mondja meg, mit
tartana rólam a világ? Hát megmondom én, mit tartana: azt, hogy Inokay
hitvány ember, aki elfogadta attól a hű szolgától hosszú életének
keserves verejtékét s kifosztotta az unokáit. Azt ugyan senki se hinné,
hogy az a négyszázezer forint tőlem van elcsipegetve. Sőt komolyan
mondom, most már én se hiszem.

– De hát akkor mit csináljunk? – szólt a főhadnagy szinte megijedve. –
Mert az örökséget én se fogadhatom el, ha akarnám se, hiába hagyja nekem
méltóságod.

– És miért?

– Mert rajta van a stigma. Maga az örökhagyó bélyegezte meg, rámutatva,
hogy lopott vagyon. Engem a tiszti kardbojt kötelez arra, hogy
visszautasítsam.

Inokay meglepetésében lenyelte a csibukja füstjét, köhögni kezdett tőle.

– Hm, erre nem is gondoltam. Ejnye, ez furcsa kezd lenni.

– Annyira furcsa, – vette fel a szót a főhadnagy – hogy végre is oda
kellene adni csupa becsülettudásból az öreg úr hagyatékát valami
jótékony czélra, idegeneknek. De hát akarhatta-e ő azt? Okos lenne az? A
mai viszonyok között? Hiszen kaczagna rajtunk a világ.

Ez a szó uj perspektivát nyitott Inokay elé. Nevetségessé lenne. Persze
nevetségessé. Ettől ijedt csak meg komolyan; ezt kerülte egész életében,
ezért volt finnyás némely dologban s némelyekben könnyelmű és most íme
ott áll, hogy éppen a finnyássága, a gavallérossága miatt váljék
nevetségessé. A negyvenes évek pózoló nemzedékéhez tartozott, mely egy
fönséges színjátékot játszott el Európa előtt, – maga dolgozván önmaga
ellen, fölszabadítá jobbágyait, levetette bíbor palástját, eleresztette
szolgáit, mintha mondaná: «Nem akarok úr lenni többé», csapra eresztette
a zsírt, hadd folyjon el. Ez a nemzedék annyi ideig hányattatott a
színpadon, hogy a való életről és annak követelményeiről megfeledkezett,
pedig hát élni mégis csak kell, ingyen senki se ad semmit, a varga nem
varr csizmát, a szíjgyártó nem ad lószerszámot. E fényes föllobbanások
nem lehetnek állandók se egy ember, se egy nemzet életében. A realizmus
és az idealizmus kell, hogy fölváltsák egymást, mint az éjt a nap és
viszont. Mert akár az egyiket viszi túlságra, akár a másikat, elpusztul
bele. A sovány ember is épp oly közel áll a szélhüdéshez a soványsága
miatt, mint a kövér a hájáért. Inokay szinte hátra tántorodott e
bepillantásnál az így fölvetett kérdés belsejébe. Úgy van, úgy, a
főhadnagy igazat beszél! Inokay Gottfrieden kaczagni fognak. Oh hogyne!
Hahaha! Don Quichote de la Mancha kidobta a négyszázezer forintot az
ablakon s Rozinante éhesen nyerít az istállóban.

– Igaza van, főhadnagy, igaza van, – motyogta elszontyorodva – az nem
volna okos dolog, sőt a legnagyobb esztelenség lenne. Valamit tehát ki
kell gondolni. Valóban benne van abban a végrendeletben, hogy ez a
vagyon tőlem van elszedve?

– Valóban benne van.

– Milyen szavakkal, mert én nem figyeltem a kifejezésekre?

– Azt hiszem, azt a szót használta az öreg úr, hogy «loptam».

– Bizonyos ön ebben?

– Jó volna talán elkérni a szöveget, a méltóságos asszony vette magához.

A báró csengetett a komornyiknak.

– Kérd el a bárónétól a végrendeletet, szükségem van rá.

A komornyik elhozta pár percz alatt, még egy kis czédula is volt hozzá
mellékelve, behajtva pikkelyes kígyó alakra. A báró kibontotta és
elolvasta a tartalmát. Csak egy sor volt: «Légy eszeden, Fredi. Szerdán
itt árverés lesz, és azután is. Máli».

Idegesen gyűrte össze egy gomolyaggá az ujjai közt, miközben figyelemmel
olvasta végig a végrendeletet. Síri csönd volt a szobában. A nyitott
ablakon egy bignoniának a fehér virágos ága behajolt. A főhadnagy azzal
mulatta magát, hogy a fürtöket olvasta rajta, bizonyosan ötjével a régi
mód szerint, szeret – szívből – színből – egy kicsit – sehogy sem.

– Csakugyan a _lopott_ szó fordul itt elő, – morogta Inokay mintegy
magában – és mégse tehetem, nem visz rá a lelkem, megcsömörülnék
magamtól…

Így elmélyedve önmagában, dünnyögve olvasta tovább, míg egyszerre
élénken felkiáltott:

– Hopp! Megvan!

A főhadnagy kérdőleg tekintett rá.

– Megtaláltam a megoldást.

– Hogyan? Mit?

– A szegény öreg úr nem volt józan eszénél, mikor a végrendeletet
csinálta.

– De ez alkalmasint csak föltevés.

– Dehogy. Bebizonyítható. Megsemmisíthető az egész végrendelet, tehát a
stigma is. Nem marad egy körömfeketényi ok se, hogy az unokák
becsülettel be ne üljenek az örökségbe. Olyan jel van itt arra, hogy az
öreg bolond volt, mely a napnál is világosabb.

– Hol?

– Hát ez a tétel, hogy a budai telkének _föld alatti részét_ Mari
leányomnak hagyja. Hát van ennek valami józan értelme? Budán csak nincs
se kőszén-, se ezüstbánya a föld alatt? Mi hát az a föld alatti része az
ő budai telkének, ha nem egy megzavart agyvelőnek a fantazmagóriája?

– A telek föld alatti részét? – ismétlé zavartan a főhadnagy, és olyan
piros lett, mint a kapos.

A báró észrevette, hogy sarokba szorította, és most egész kéjjel akarta
ledömöczkölni, gyönyörködvén saját elméjének élességében s ki akarván
annak a diadalát élvezni fenékig.

– No, ugy-e megvan az arkánum? Most tessék aztán beszélni. Érdekes eset,
Istenemre. Hogy fog Balassa csodálkozni!…

S e pillanatban csak az a vágya volt, hogy Balassával bámultassa meg
magát. Ha nem lett volna illetlen, legott átszalad hozzá.

– No, az ördögbe is, ugy-e nem hitte volna? – hadarta ezután. – Milyen
megoldás! És a fiskális se vette észre. Ne hivassam be a fiskálist?

És felugrott, a csöngetyűzsinór felé indulva.

– Nem, méltóságos uram. Mert én magam is felvilágosítom, hogy tévedni
méltóztatik. Sajnos, ez a théma még így négy szem közt is kényes rám
nézve, de immár kénytelen vagyok vele. S legott belátja méltóságod, hogy
nincs meg a megoldás.

– Én pedig határozottan állítom, hogy megvan.

– Hallgasson meg előbb!

A báró hitetlenül rázta fejét, mialatt Borly belefogott az elbeszélésbe,
akadozva, vontatottan, elváltozott hangon, mint mikor az oskolás fiú
olyan thémából felel, amelyre el nem készült, miközben szórakozottan
morzsolta ujjaival kardbojtját. Elmondta, amit már tudunk, hogyan hált
meg egy éjszaka a budai telken egy üres hordóban, hogy találta meg a
gyémánt-tűt s ennek révén mint lett figyelmessé, hogy a hordó alatt
kincsek lehetnek elásva.

– No és? – vágott közbe a báró türelmetlenül, a hosszúra nyúló
elbeszélést megszakítva.

– Kerestem és megtaláltam a kincseket.

A báró gúnyosan kaczagott föl.

– Hozsánna, oh Boccaccio! Köszönöm a kedves mesécskét. A főhadnagy úr le
akar engem pipálni. A főhadnagy úr kincseket talál a nagyapó fundusán,
amelyek a leányomnak vannak testálva, azokat természetesen kiemeli,
elpezsgőzi, elkártyázza a kantinban, minélfogva most már nem csak azért
illeti az én gyermekemet a hagyaték, mert az öreg az övékéből lopta,
hanem azért is, mert az unoka elherdálta a kincseiket. És ezt persze
Inokay báró el is hiszi. Mert hát az ilyen báróféle ember nem
gondolkozik, nem kombinál, hanem csak ugrik a fényes után, mint a csóka.

– Bocsánat báró úr, de én soha se szoktam hazudni.

– No, no, édes fiam, – szólt a báró a rokonszenves melegség hangján –
nem is úgy van az értve, de ha két jó ember valami dologban a dialektika
fegyvereivel vetélkedik, az egyik fegyverrel szabad a másik fegyvert
kiparirozni. Azért hát, ha ön kincset talált a budai telek belsejében,
mutassa elő és én megadom magamat. Dixi.

Nagyot fujt és hosszú lélekzetet vett, mint aki megint kilőtt egy
bombát.

– A kincs megvolt, méltóságos uram (a báró gúnyosan mosolygott),
bizonyára mondom, hogy megvolt, magam néztem át darabonkint, de…

– Hiszen éppen az a de – vágott közbe nevetve.

– De nem akartam megtartani, hát elküldtem postán a méltóságod
leányának, a baronesznek.

Inokay felugrott, mintha egy villámáram lökte volna fel.

– Ez volt az? – kiáltott fel. – Kibújt hát a megfoghatatlan rejtély!
Igen, igen, most kezdem már érteni az összefüggést. Az öreg úr sajnálta
a családi ékszereinket és a maga pénzéből vette meg egy költött eladási
lajstrom szerint, valójában pedig elásta a telkén Miczi számára.

Most a főhadnagyon volt a meglepetés sora.

– Hogyan? A méltóságtok ékszerei voltak?

– Sajnos, mi adtuk át az öreg úrnak, hogy zálogosítsa el, s miután több
pénz kellett, azt az instrukcziót kapta, hogy adja el. Ő aztán el is
adta, be is mutatta, milyen czégek vették meg, melyik darabot mily áron.
Képzelheti ennélfogva meglepetésünket, midőn egy napon megérkeztek a
különböző firmáknak eladott ékszerek együtt egy ládában a lányom nevére
czímezve. Azóta sem mertünk hozzájuk nyúlni, senki se viselte, mert nem
tartottuk a mienknek.

– És az öreg úrtól nem kértek felvilágosítást?

– Resteltük volna előhozni. Annyit azonban mégis gondoltunk, Isten
bocsásson meg, hogy valami inkorrekt dolgot cselekedett. Pedig hát egy
szent volt ő akkor is köztünk. Mit érezhetett az ő hófehér lelke a mi
gyanakodó, szemrehányó tekinteteink alatt? Oh istenem, istenem, mily
vakok voltunk! Milyen igazságtalanok. De legyen ön megnyugodva, én is
foglalkozom egy gondolattal, kiásatom és az Inokayék kriptájába
temettetem el. Elégtételt adok neki.

– Köszönöm, méltóságos uram.

– Ha van túlvilági élet, – folytatá a báró ellágyulva – bizonyára jól
fog neki esni ez a kis figyelem. De mondja csak, főhadnagy, tudta már ön
akkor a végrendelet tartalmát?

– Hogy tudtam volna?

– Hát talán fölismerte az ékszereket?

– Miről ismertem volna fel?

– Hát akkor miért küldte a leányomnak?

Egyszerű volt a kérdés, de a főhadnagyot ugyancsak megakasztotta. Nem jó
sokat beszélni, kivált katonának, mert befonódik a saját kifejezéseibe,
mint az Ábrahám báránya az iszalagok közé. Kínos verejték ütött ki a
homlokán, míg arcza csupa láng lett.

– Nem haragszik meg méltóságod, ha egészen őszinte leszek? Nem ítél meg
engem? – tagolta idegesen, szomorúan, zavartan, – ha elmondom, tekintve
a körülményeket, a helyzetet, amit talán nem kellene, amit, hogy is
mondjam csak, oh Istenem… de talán mégis…

– Csak beszéljen őszintén. Hiszen máskép nem érthetnők meg egymást.

A főhadnagy lehunyta szemeit és a kardjába fogodzott, szédült, a szoba
forgott vele.

– Fiatal gyermek voltam akkor – szólt el-elhaló, rekedt hangon. – És
tudja a báró úr, milyenek a gyermekek, nem veszi rossz néven, szerelmes
voltam a kis baroneszbe.

Félve nyitotta ki szemeit, hogy áll-e még a világ és csodálkozott, amit
látott és hallott. A bignonia-gallyak csak úgy lóbázták a fürtjeiket,
mint azelőtt, a nap besütött és fényes aranysávot vont az Inokay
Katherina brokát szoknyáján, a madarak csipogtak odakünn, a báró pedig
nevetett.

– Aha, ni! Hát így sülnek ki a selymaságok? Aztán lássuk csak, – mondá
évelődve – meddig tartott ez a szerelem?

– Bocsánat, de az már nem tartozik ide, – sóhajtá mélán, álmadozón.

– Bizonyos esetben idetartozik.

– S ez az eset, méltóságos uram? – kapott a szón Borly, mint az éhes hal
a csaléteken.

– Ha még most is szereti – felelte Inokay csöndesen, kiégett csibukját
leeresztve a padlóra.

A hadnagy lesütötte szemeit, mint egy elítélt.

– Ha szeretem-e? – szólt szenvedélylyel, álmodozón. – Ki se lehet azt
mondani.

– No, iszen akkor mégis nekem van igazam, hogy megtalálható a megoldás.

– Hogyan? – nyögte a főhadnagy, kételkedő, réveteg tekintettel.

– Föl van adva a rébusz, találja ki, – mosolygott a báró.

– Méltóságos uram! Igaz lenne? Nem tréfa? Szabad szólanom?

– Csak egyenesen, katonásan, mint a nyíl, katona uram.

– Hát adja nekem feleségül a baroneszt.

– Én pedig két kézzel adom oda, – szólt egyszerűen, minden ünnepélyesség
nélkül a báró – föltéve, hogy ő is akarja.

S ezzel mintegy jelképileg oda nyujtotta a főhadnagynak mind a két
kezét.

A főhadnagy pedig lehajolt, elöntötték szemeit nagy boldogságában a
könyek, némán megcsókolta kezét, de érezte a báró, hogy egy-két köny is
hull rá s ezzel hirtelen átnyalábolta a fejét, a melléhez szorította,
hogy síró katonát ne lásson és a nyaka tarkóján csókolta vissza.

– Mi ketten végeztünk, édes fiam: mostan eredj be az asszonyhoz és
végezz a leányommal magad!

A főhadnagynak sem kellett több. Boldogan hagyta ott a bárót, szinte
mámorosan az örömtől. A milyen kishitű volt a kezdet kezdetén, éppen
olyan elbizakodott lett; katonaerkölcs az. Ha félig sikerül az attak, a
győzelem nem lehet kétséges többé.

Ment, ment, azaz hogy szinte futott a hangos folyosón, megszólítván
kurtán, parancsolón az ott ődöngő komornyikot.

– Jelentsen be a hölgyeknél.

– Nem szabad senkit bebocsátani, bent tanácskozik a két méltóságos
asszony az ügyvéd úrral és Balassa báró úr ő méltósága is bent van; azt
mondták, zavartalanul akarnak maradni, hogy még a bárót se bocsássam be.

– Hát a kisasszony?

– Az kiment a kertbe.

Iszen éppen az kellett Borlynak, hogy az öregek nélkül találja. Ámor
okosan diktálja az ilyenfajta dolgokat a gondviselésnek.

Megindult a komoran susogó ős platánok alatt, vizsgálva a kavicsot és a
füvet, nem mutatják-e meg a kis czipők nyomait. Bizony nem mutatták.
Bolyongott ide-oda, de a kisasszony sehol se volt, csak kis mókusok
riadtak meg lépteire és futottak fel a fákra. Végre valahol a zöldséges
kert tájékáról parasztnóta csendült meg: «Magas a kaszárnya teteje.» A
második sort elnyomta a kerekes kút zörgése. Aztán megint kicsattant a
nóta:

  Hej csak egy kis magyar szót hallanék,
  A kitől az rózsámnak üzennék.

Borly mellét kevélyen feszegették az üde hangok, a katona után epedő
lányka keserűsége (amiben már benne van a _nyelvi kérdés_ is embrióban.)

A dal a kerekes kút felől hangzott. A káposztapalántát öntözgette a
kertész lánya, kit a kút melletti szomorúfűz takart el a szem elől.
Körös-körül vidám volt minden, csak a nótában rejtőzött valami kis
szomorúság. Méhek, darazsak zöngtek a szerelemről, gyíkok suhantak a
füvek között, virágokhoz tapadt bogarak ringatták magokat vékony száron.
Illatot, mámort lehelt minden, még a szomorúfűzfa is nevetett.

Laczi a dal irányában a kertészlányhoz ért.

– Nem látta, kérem, a bárókisasszonyt?

– A búzamosókhoz ment – felelte a leány.

– Merre vannak a búzamosók?

– Nem tudom. A pataknál valahol.

Igen ám, de a patak, a Litva, végigfolyt az egész ötven holdas parkon,
most tehát még kevésbbé tudta Borly, merre induljon. Mert a fák miatt az
ember csak egy arasznyit lát a parkból egyszerre. Fülelt, hallgatott,
semmi nesz, csak a harkály kalapácsolt valahol messze s fönn magasan
száll egy vagy két galamb. Tovább megy, megint szárnysuhogás a
levegőben, megint galambokból száll egy kis csapat, ez is bal irányban.
Hopp, menjünk a galambok után! A főhadnagy irányt változtatott. Hiszen a
madarak segítették már egyszer megtalálni a szerencsét, miért ne indulna
ezúttal is utánuk? Amit megkezdtek, hadd végezzék be. Ha búzát mosnak
valahol, a kis torkosoknak tudniok kell, hol van ma a lakoma.

Tudták is. Hír jár erről galambok országában. Csakugyan ott mosták a
búzát a béresasszonyok rostákban, teknőkben a Litva patakban, azután
lepedőn szárították. Ebből lesz a kalács az urasági asztalon. Ugyancsak
a pataknál a túlsó parton fehérítették az otthon szőtt vásznat, mely
szét volt teregetve a pázsiton. Ebből lesz a bárókisasszony kelengyéje.

A galambok nyomán oda talált Laczi. Mihelyt kiért a sűrűségből,
messziről megpillantott egy óriási pipacsot. Az volt a bárókisasszony
napernyője. Ott ült a patakparton buja páfrányok közt, a lábait
lelógatva, horgát leeresztve az elsikló pisztrángok közé. Mellette a
lepedő szélein, ahol a búza száradott, egy csomó galamb járt-kelt és
csipegetett nagy biztonsággal. Fél is a galamb a galambtól! Se ők nem
vetettek rá ügyet, se ő rájuk, mélázva hallgatta a patak csobogását.
Hanem egyszer csak mi történik? A patak olyanformán kezd csörögni, nem
ahogy a víz, de ahogy egy kard szokott. Ez mégis rendkívüli, ez mégse
lehet. Hátra tekint, elsápad és felugrik. Megdermed benne a vér,
mozdulni se tud. A főhadnagy jön.

Az első ösztönszerű mozdulat az apró lilavirágos szoknya gyüremléseit
lesimítani. Majd megjelenik szemében a halálos rémület. A búzát rostáló
asszonyok bent állanak a patakban s szoknyáik felgyűrve és a deréknál
görcsbe kötve láttatni engedik fehér lábikráikat, föl egész térdig, sőt
még felül is. Jaj, mindjárt meghal a szégyentől, ha ezt a főhadnagy
meglátja.

– Le a szoknyákat! – kiáltja hevesen, mint egy vezényszót. – Hamar,
hamar!

A béresasszonyok csodálkozva neszeltek fel s látván a közeledő tisztet,
eltalálták az ijedtség okát, mire meg is szólalt a csintalan Horpácsi
Verona nevetve:

– Jaj, lelkem kisasszonykám, ne féltse a katonát. Látott az már az
asszonyból többet is.

De már ekkorára oda is ért a főhadnagy nagy sebbel-lobbal s messziről
kezdte a beszélgetést németül, hogy a cselédség ne értse.

– Önt keresem, kisasszony.

– Engem? – csodálkozott Mária (pedig ugyan ki mást keresett volna ott?).
– Szép, hogy én is eszébe jutottam.

– Sohase is ment ki onnan.

– Katona szava lőpor nélküli füst – mosolygott Mária, kék pántlikás
kalapját megigazgatva fején, mely alól hátul két vastag szöszke hajfonat
lógott végig a derekon, le egész a szoknya csipkefodráig.

– Hát mivel mulatja itt magát?

– Képzelje, horgászgatok.

– És fogott-e valamit?

– Semmit, uram, semmit. Nincs szerencsém.

– Azért hagyja abba?

– Azért, mert maga jött.

– Ne zavartassa magát.

A baronesz szót fogadott, lehajolt a horgáért, aztán ujra le akart ülni,
de Borly figyelmeztette:

– Talán menjünk följebb, mert a halak megijednek a rostáló asszonyoktól
és visszaúsznak.

Fölfelé mentek a zizegő füzesekkel szegélyezett parton, míg végre a
főhadnagy talált alkalmas helyet egy satnya bodzafa mellett.

– Ez a jó hely. Itt fogtam én sok halat azelőtt.

– Hátha azóta már megváltoztak a halak is – ellenveté a leány.

– Hát még ki változott?

– Mit tudom én? – felelte Mária vállat vonva és leeresztette a horgot.

Leült, kecsesen elrendezvén szoknyája redőzetét a térdein, míg a két
hajfonat sziszegve lecsapódott végeivel a földre a fűtestvérei közé.

– Engedje meg baronesz, hogy én tartsam az ernyőjét.

– Ha nem restelli.

A hadnagy tartotta most már a piros ernyőt, föléje hajolván, folyt a
társalgás közömbös dolgokról, imitt-amott ejtvén egy-egy czélzást, amit
a baronesz gondosan kikerült, mint a vízben úszkáló pisztrángok a
horgot.

– Engedje meg baronesz, hogy én is leüljek melléje.

– Mit? már elfáradt? Nem, nem, csak maradjon.

– Attól tart talán, hogy a halak megijednének tőlem?

– Ugyan ki félne magától?

– Hát maga sem fél?

– Én? Hogy félnék? Hiszen meg nem esz.

– És mégse enged magához leülni?

– No, hát üljön le, nem bánom.

Így ültek aztán ketten egymás mellett és megint csak ilyen dib-dáb
dolgokról beszéltek. Kakuk szólt valahol. Annak a szavát számlálták. Egy
vén kecske jött a túlsó partról szomjasan s éppen velük szemben
leereszkedett a patakba inni. Mária megint igazította a szoknyáját,
nehogy a kecske megláthassa alulról a bokáit. A főhadnagy édesdeden
nevetett az efféléken, a nap pedig szállt-szállt lefelé elbágyadva,
szóval, telt az idő és nem jött alkalmas gondolat, amelylyel a főhadnagy
megkezdhetné a rohamot.

– Hát maga azóta mindig Bécsben lakik?

– Igen.

– Vannak-e ott szép lányok?

– Szép lányok mindenütt vannak – felelte Borly.

– Persze el sem jött volna, ha ez a szomorú eset nem történik.

– Még nem.

– Ugy-e furcsának tetszik most a falu?

– Szebbnek találom, mint valaha.

– De a mi kertünk nemde csunyább most, elhanyagolt? A papának nincs rá
pénze. Sok szép dolog elpusztult. Az áloék, a nagy agavék, amiket nyáron
kiültettünk.

– Az én eszem most csak két növény körül jár, – felelte a főhadnagy
rejtélyes arczczal – azokból kell egyet elvinnem. S az mind a kettő
megvan. A többinek pedig nem érzem a hiányát.

– No, ugyan melyik két növény az?

– Hát az egyik ez – felelte Borly, leszakított egy pitypangot s a Mária
ölébe tette.

– A másik?

– A másik meg ez – letörte egy fűzfavesszőnek a felső végét és azt is
odabocsátotta a pitypang mellé.

– No, ezek, mondhatom, nem valami nagy ritkaságok. Maga igen szerény.

– Nem ritkaságok, de nagy jelentőségük van.

– Hogy-hogy?

– A pitypangból lánczot és gyűrűt csinálnak a falusi leányok, a fűzfából
pedig a kosarat fonják.

Mária elértette és elfordította a fejét, hogy pirulása ne lássék.

Amint pedig a fejét elfordította, láthatóvá lett, hogy egy hernyó mászik
a hófehér nyakán. Laczi ösztönszerűleg odakapott, de a hernyó becsúszott
a ruha derekán, azon a tündérárkon, mely a nyakból kezdődik, hát bizony
minden komolyabb megfontolás nélkül gallér alá kellett nyúlni és kivenni
a szörnyeteget. Hanem hát a baronesz se rest s ha nem érzi meg a hernyót
a nyakán, megérzi a főhadnagy izzó, lüktető újjait, felugrik, mint egy
megriadt őzike s eközben haragosan hátra legyintett a tenyerével, hogy a
főhadnagy kezét megüsse, de éppen az arczot találja nagy csattanással.

– Haragszom, menjen, menjen!

– De hisz a hernyót vettem le a nyakáról – védekezik a főhadnagy
elszontyolodva s arcza kipiroslik, nem annyira az ütéstől, mint a
gondolattól, hogy ütés érte.

– Mi történt köztetek? – csendült meg e perczben mögöttük egy ismerős
hang, a báróé, aki keresésükre jött s akit a nagy izgatottságban észre
sem vettek. – Összevesztetek?

Mária makacsul elfordította fejét és lenézett a vízbe, Borly is
hallgatott.

– Látom, történt valami. Nos? Tegyen jelentést, főhadnagy uram!

– Hát csak az történt, – felelte Borly – amit igértek az Inokay-házban.
Betelt rajtam a végzet. Egy csók várt rám itt hosszú idők óta és egy
pofon. Nos, hát megkaptam a csókot is, a pofont is, de megfordítva,
ahogy képzeltem. A csókot a ház gazdájától, a pofont a ház
kisasszonyától.

Inokay bosszús arczot vágott.

– Talán egy kicsit ajtóstól rohant a leánykérésnek, főhadnagy uram?

– Még el se értem odáig – szólt a főhadnagy sóhajtva.

– De hát akkor mint történt a dolog?

– Egy hernyót vettem le a kisasszony nyakáról.

– Ejnye, Mária, hát pofonokat osztogatsz, mint egy markotányosnő?

– Hiszen csak a kezét akartam – szólt Mária elpityeredve.

– És alkalmasint nem nagyon?

Mária ujból nem felelt.

– No, felelj hát. Nagyon akartad vagy nem nagyon?

– Nem nagyon – tagolta Mária fáradtan.

– Látod, pintyőke, nem szép volt tőled. Hiszen Borly csak udvarias volt
és semmit nem tett és nem mondott, pedig tőlem felhatalmazása volt
többre is.

– Tőled? – hebegte Mária csodálkozva és megfordult, hogy a könyein
keresztül apja lelkébe mélyeszsze tekintetét.

– Hiszen ha nem szereted, arról nem tehetek, – folytatta – tégy úgy
jövendő sorsodra nézve, ahogy akarsz, de ez egyenesen illetlen volt,
azért hát ne durczáskodj, eredj oda, engeszteld meg Borlyt, nyujts neki
kezet.

Mária lehajolt a halászó botjáért, a napernyőjéért és ha már ott hevert,
felemelte a pitypangvirágot is, odament Borlyhoz és átnyujtotta neki…

– Hát itt van a pitypangja, de most azután ne okoskodjék többé.

A megdicsőülés verőfénye ragyogott a főhadnagy arczán. Lehajolt,
megcsókolta a hófehér kezecskét, mely a pitypangot nyujtotta. Mária
pedig szemérmetesen lehúzta a nagy szalmakalapját a lángoló arczára.

– Nos, rendbe jöttetek? – kérdé Inokay meglepetve.

– Örökre – felelte a főhadnagy boldogan.

– Hát mégis szereted? – szólt Inokay nevetve.

A leány a fejével bólintott, hallgatagon, mélán lépegetve mellette a
kastély felé, halászbotjával a rögöket ütögetve.

Áthaladva a sűrűségen, a vakmerő fiatal hős (a hogy Laczit a hadseregben
nevezték) egy-kétszer titkon a Mária kis kezecskéjét a magáéba merte
zárni s Mária engedte is, de a hol a kert megnyílt titkon lappangható
emberi szemeknek, ott csendesen kihúzta. A mint kijutottak a park
gondozott részébe, a hajdani szökőkúthoz, a kavicsos úton szembe jött a
bárónő, Máli tante és Balassa.

Máli néni meglátván a horgászó botot a Mária kezében, szokása szerint
messziről elkezdte a zsörtölődést.

– Nos hát, pintyőke, hogy szolgált ma a szerencse? Fogtál valamit?

– Oh, igen, – kiáltá eléje Inokay hamis szemhunyorítással. – Egy
főhadnagyot.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Olaszország a térképen egy csizmához hasonlít.]


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

29 |vétek-e az? |vétek-e az?»

29 |igazam? |igazam?»

46 |Es nagy |És nagy

57 |vakinek |valakinek

59 |feketekávé rendelhessen |feketekávét rendelhessen

76 |megvelőleg |megvetőleg

80 |senki te tudta |senki se tudta

132 |földbir okos |földbirtokos

143 |határídőt |határidőt

160 |ágyakéból |ágyékából

162 |melynagy |mely nagy

163 |szint pattogott |szinte pattogott

172 |felelségül |feleségül

173 |tarkójan |tarkóján

178 |Vannak-e a ott |Vannak-e ott]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69738 ***